Kedves Olvasó!

Szeretettel köszöntelek egy olyan képzelet alkotta térben, amely valóságosabbnak tűnhet, mint a minket körülvevő valóságnak nevezett, állandóan változó és átalakuló anyagi díszlet. Egy térben, ahol otthon lehetsz. Ahová visszavonulhatsz. Figyelni, csendben lenni, feltöltődni...

Gondolatban a kezem a válladra teszem. Elpárolog minden aggály és félelem. Melegség tölt el. A megérkezés öröme. Hogy az itt és most a legnagyobb ajándék. Hogy itt és most minden rendben van.

Talán különösnek tűnik a stílus, ahogy írok. Talán sok a tőmondat és a három pont. Oka van :) Kimondatlan szavakkal súgok meg összefüggéseket. Csenddel üzenek. Fogod hallani. Fogod érezni. Sőt, már most hallod. Érzed, hogy ami itt le van írva, az több a szavaknál. Több annál, amit a nyelv által ki lehet fejezni. Ahogy a jó zene hangokból és szünetekből áll, úgy ez a blog kimondott és kimondatlan szavakból születik időnként újra. Jelzi az utat, az aranyközepet. A belső mosoly útját, amelyen sétálva bármi történjen, ember marad az ember.

Ma az Állandó című versemmel ajándékozlak meg. Magaddal találkozol ezen a meleg színekben pompázó őszi napon. Tisztán állsz a tükör előtt. Őszintén és nyitottan... Az első pillantásra halottnak látszó sík felületen életre kelt egy képet a fény játéka. A sugarak megcsillannak szemed tágra nyílt bogarán és lelked legkedvesebb szegletébe költöznek...

Állandó

Pillantás. Magammal találkozom benne.
Egy pillanat és más.
Mintha nem is ő lenne...
Mégis ott van valahol:
Időtlenül, nyomtalanul...
Túl a merengő szemeken,
Egymásba kulcsolt kezeken,
Lélegzetkor a neszeken...
Pillák alatt csillan. Elillan...
Mindig volt, mindig lesz, mindig van.

Szeretettel a szerző: Báró Mónika

 

lelekemelo

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!