Január. Napokra van az elmúlt év, mégis távolinak tűnik.

Mint egy rég olvasott regény cselekménye, elhomályosul az emlékezetemben, miközben egyes részletei elevenek maradnak. Élnek. Összefanódnak a szálak gondolatban. Mesél a szövet. Mintha nem is rólam szólna, mégis én vagyok a főszereplő. Néhány napja még észre sem vettem, hogy a színek lényem árnyalatai, hogy a minták tetteim következményei, hogy a csomózott szálak életem próbatételei.

Most pár napnyi távlat enged rálátni az egy éves térképre. Látom, hogy mit alkottam. Tisztán. Kívülállóként figyelem a vonalakat, átmeneteket. Észreveszem a hibákat. Szövetlen szálakat. Tudom, hogy jobb is lehetne. Hogy csomók nélkül közelebb állna a tökéletességhez a szövetem. Mégis a csomók által több. Egyedi.

Úgy vizsgálom a művem, mint a festő a vásznat, amikor egy pillanatra eltávolodik alkotás közben a képtől, hogy kibontakozzanak a nagy formák. Összhangok és ellentmondások... Mindennek a mélyére látok egy pillanatra, aztán visszazuhanok. Elveszek a részleteben. Vonásokban. Színekben. Éber álomban.

Gondolatban visszaöltözöm fonal testembe és újra átélem az utat. Ahogy elengedem a vetélőt és belevetem magam a láncfonalak tengerébe. Ahogy vetülék szálam minden lánccal keresztet alkot. Ahogy a borda összezömíti a kereszteket. Sűrű rácsot képez. Rácsot, amely itt tart a fizikai valóságban, noha lelkem szárnyalna. Levetné a fizikai valóság minden súlyát. Újra kibontaná szárnyait. Szélbe merítené tollait.

Marad. Az ürességben a rácsok mögött. A csendben a szavak között. Itt van. Behálózva. Testével a földön. Lélekben a madarakkal szárnyal. Messze tájak fölött.

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!