Jó volna, ha mindenkinek lenne egy hajléktalan barátja, akit mondhatni pártfogolna. Mikor arról van szó, miért nem segítjük őket, azt mondjuk „nincs rá pénzem”, „nekem se segít senki”, meg hogy „ha mindenkinek adnék egy pár forintot, nekem se maradna”. Nem kell a világ összes szegényét kiszolgálni, elég, ha csak néha-néha segít egynek az ember. De ha már nem segít, ne is ártson és igenis, vegye emberszámba. Vagy ha valaki hajléktalan már nem is ember?

hajlektalan 01

 

Kép: youtube.com

 

 

Én a jó öreg Tibi bácsinak szoktam segíteni, - kinek nevét a kedvéért megváltoztattam - amivel tudok, amikor látom őt a Vörösmarty tér környékén. Ha nem pénzzel, akkor azzal, ami éppen nálam van, legyen az alma, üdítő, péksüti, szendvics, bármi. Nem az a fajta, aki fintorogni kezd, hogy „Pénz nincs?” – utalva arra, hogy szeretne magának piát vagy cigit venni. Nem, a hatvanat is betöltött Tibi bácsi mindenért hálás, akármit is kapjon.

 

Ebből mindjárt ki is derül, hogy hajléktalan és hajléktalan között is van különbség. Tibi bácsi is sokat mesélt erről, akinek volt éppen elég ideje az utcán, hogy sokak történetét megismerje. Igen, tudjuk jól, hogy egyesek a drog, a szerencsejáték, az alkohol miatt kerültek utcára, mert mindenüket elcseszték. De akadnak, akik önhibájukon kívül jártak pórul, mert kirúgták őket, nem kaptak állást, aztán jöttek az adósságok majd a kilakoltatás. Másokat a saját gyerekük vagy rokonuk tett ki az utcára, ami talán az egyik legdurvább dolog. Mint ahogy az is, amikor a feleség válni akart, és mindent pénzt elperelt. Ez történt Tibi bácsival, aki egyébként luxushajókon volt zongorista. Ám a felesége egy nap úgy döntött, ideje válni – méghozzá egy másik férfi miatt - és addig sakkozott, míg övé lett minden. Tibi bácsinak pedig nem volt más élő rokona. A válás annyira megviselte, hogy inni kezdett, aminek következtében nem bírt dolgozni és pillanatok alatt felélte tartalékait és az utcán végezte. Jól tudja, hogy ő is hibázott. Sokat volt távol a nejétől és nem kellett volna a bánatát alkoholba fojtani. Elmondása szerint akkor ivott utoljára. Mindig azt meséli, ha tehetné, visszamenne az időben és mindent másképp csinálna.

 

hajlektalan 02

 

Hogy honnan tudok ennyi mindent róla? Mint mondottam, sűrűn beszélgettem vele. Mindig volt rá 5-10 vagy néha kicsivel több időm. Hozzáteszem, nagyon humoros ember, sokat nevet a sorsa ellenére és igen jó kedélyű szokott lenni. Imád vicceket mesélni. Az is érződik rajta, hogy tanult, művész ember. Egyáltalán nem egy büdös, ápolatlan férfit kell elképzelni. Igen, neki is vannak jobb és rossz napjai. De a hajléktalanszállón mindig le tud fürdeni, próbál figyelni a külsejére és alapvetően egy normális embernek tűnik, csak valahogy az ember mégis látja az ócska, sokszor szakadt holmiijain, hogy sajnos hajléktalan. Mesélte, hogy télen szerencsére lakhat a szállón, de a jó időben kitessékelik őket, olyankor ott alszik, ahol tud, hiszen a legtöbb szálló túlzsúfolt, mert rengetegen vannak. Sok helyen biztosítanak neki internet lehetőséget, hogy munkát keressen, de hiába a zongorista tudása, bárhol jelenik meg, nem akarják alkalmazni.

 

Sem pedig kiszolgálni. Nemrég egy népszerű és nívós kávézó teraszán ültem, mikor arra járt Tibi bácsi. Intettem neki, hogy jöjjön oda hozzám. Bár csak halványan láttam a szemeit a barna napszemüvegén keresztül, amit állandóan viselt, de éreztem, hogy zavarban van. Mindenki minket bámult a teraszon, de még a környéken is és figyelték, hogy odabotorkál hozzám a botján. Hellyel kínáltam, de nem mert leülni azt kérdezte „Jó ötlet ez?” Mondtam neki miért? Nem ingyen vagyunk itt.

 

hajlektalan 03

 

Abban a szent pillanatban megjelent a pincér – aki valószínűleg azt hitte, kéregetni jött oda hozzám – és mindjárt közölte is, hogy „Magát biztos nem szolgáljuk ki!” Ránéztem és megmondtam, hogy az úr velem van, én fizetek, vagyis kifogja szolgálni. Mindenki minket bámult, Tibi bácsi meg olyan zavarban volt, hogy reszketett. Megkértem, hogy üljön le. Rendeltem magamnak még egy kávét és azt mondtam a pincérnek, jöjjön vissza, addig Tibi bácsi és nyugodtan választ magának.

 

Szegény jóformán halálra volt rémülve. Mondtam neki, hogy ne parázzon, nem fogják kidobni, azzal meg ne foglalkozzon, hogy mindenki minket néz. Nem sírt, de hallottam a hangján, - ami sűrűn elcsuklott és elvékonyodott – hogy meg van hatódva és egyre csak azt mondogatta, hogy ezt igazán nem kellett volna, nem érdemli meg, de mégis köszöni szépen.

 

hajlektalan 04

 

Azt mondta, hogy évek óta nem volt ilyen helyen. Előfordult már, hogy esti vagy hajnali órákban megpróbált kérni egy pohár vizet vagy maradékot gyors éttermeknél, de mindenhonnan elhajtották. Sokszor még a plázákba sem engedik be, vagy ha meglátják, hogy ott van, elsiccegik onnan. Lassan 15 éve hajléktalan, de ritkán gyakorolják vele szemben a kedvességet.

 

Pedig lássuk be. Három szendvics – ebből kettő elvitelre – meg egy sütemény és egy kávé meg víz, nem nagy dolog. Lehet, hogy abból a pénzből több mindent vehetett volna a boltban, de szerettem volna, ha azt érzi, hogy ő is ember. Ha egy kicsit visszakap valamit a méltóságából és hátha egyszer nem hívja magát „magányos kivert kutyának”, ahogy egyébként szokása. Jó volna, ha többször történnének ilyen hétköznapi csodák. Nem kellenek nagy tettek, nagy dolgok, nagy összegek. Mindenki adjon annyit, amennyit tud. Pont azért, mert kitudja, mit hoz a holnap és nem jutunk-e hasonló sorsra. És mert a hajléktalan is ember. Próbáljunk már megszabadulni az előítéleteinktől…

 

 

 Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Csóró vagyok és így is kellek neked?!

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!