Sokszor a gyógyulást nem az hozza meg, hogy hirtelen elmúlik a fájdalom, hanem… az, hogy egy pillanatra másképp látjuk a dolgokat. Az alábbi mondatokat mind élő, személyes beszélgetések során jegyeztük fel, és gondoltuk, megosztjuk őket, hátha másnak is segítenek.

Kép: pixabay.com

Nekem volt két házasságom, évtizedes kapcsolatok. Neki a leghosszabb kapcsolata  féléves volt. Amikor ezt más nőknek elmondta az ismerkedési fázisban, kinevették, esetleg rögtön gyanakodni kezdtek, hogy valami nem stimmel vele, negyvenen túl. Én meg tudod, mit mondtam? Azt, hogy fél év után mindkét házasságomból ki kellett volna lépnem, de ahhoz nekem akkor nem volt se bátorságom, se erőm. Becsülöm őt, hogy ő viszont kilépett, amikor nem érezte már jól magát.”

Jaj, mennyit ítélkezünk! Messzemenő következtetéseket vonunk le olyasmi alapján, amiről semmit se tudunk. Sokszor igazunk van, még többször tévedünk… de mekkora csoda, amikor egy kicsit megállunk, és másképp látjuk a dolgokat egy pillanatra!

Ki a bátrabb? Az, aki marad, ha rossz is, vagy az, aki megy, mert nem akar szenvedni? Helyzettől függ, nézőpont kérdése az egész. De miért is ne csodálhatnánk azt, aki megtette azt, amiről akkoriban mi csak álmodozni mertünk, vagy ami adott helyzetben egy sor szenvedéstől kímélhetett volna meg?

De igen, szeretlek. Csak magamat jobban szeretem.”

Úgy lépett ki a kapcsolatból ez a csodanő, hogy a kedvese – aki állítólag őt és csak őt akarta – hivatalosan még mással volt, és hosszú ideig halasztgatta a helyzet rendezését különféle külső körülményekre hivatkozva. “Ha így el tudsz hagyni, akkor te engem nem is szeretsz” – mondta a férfi szomorúan. “De igen, szeretlek” – hangzott a válasz. “Csak magamat jobban szeretem.”

Kép: pixabay.com

Ez minden egészséges kapcsolat alapja. Na jó, ez kellene, hogy legyen. Önmagunk szeretete nem önzés, hanem az egyetlen alap, amire építeni lehet: egy szenvedő, boldogtalan ember nem szeretetet ad, hanem bűntudatot kelt, senki sem tölthet másnak a poharából, ha maga is szomjas. Bárcsak mind úgy tudnánk szeretni magunkat, hogy ne maradjunk méltatlan kapcsolatokban, ahol rengeteget szenvedünk, és a másiknak is csak fájdalmat okozunk hosszútávon…

“Aki így viselkedik szakítás után, azzal eleve soha nem kellett volna együtt lenni.”

A kérdést feltevő nővel egy baráti beszélgetés keretében arról volt szó, hogy miért van az, hogy egyes exek manipulálnak, fenyegetőznek, zsarolnak, egyszóval éretlenül és méltatlanul viselkednek. Egyszer csak elhangzott az év egyik legmeghatározóbb mondata: “aki így viselkedik szakítás után, azzal eleve soha nem kellett volna együtt lenni”.

És igen. Ha te korrekt vagy, a legjobbakat kívánod a másiknak, nem ártanál neki, ő viszont az egójába temetkezik és háborúként tekint a szakításra, amit neki kell megnyernie… nos, akkor felmerül a kérdés, hogy ki volt az az ember, akinek te annyi szeretetet adtál? És hogy nem kútba dobált pénz volt-e… Aztán persze a legmegrázóbb kérdés mind közül: ki voltál te akkor, amikor ez a kapcsolat volt a tükröd? Egy ilyen kapcsolat után még felmerülhet e egyáltalán, hogy visszafogadod az exed?

Sosem voltak őszinték hozzád az exek? Mondd csak, megteremtetted valaha annak feltételét, hogy őszintének lehessen veled lenni?”

Sokan várnak őszinteséget az emberi kapcsolataikban – nem csak a párkapcsolatban – miközben nem tesznek semmit a bensőséges légkör megteremtéséért, hogy maszkok nélkül önmaga lehessen előttük a másik. Az őszinteséghez nagyon mély bizalom kell, a bizalomhoz pedig két ember.

Ha azt mondod, amit hallani szeretnék, oké, de ha nem, akkor… jaj neked: bűntudatot keltek, manipulállak, megbüntetlek, kicsinállak, nevetségessé teszlek, megalázlak… hiszti, balhé, fájdalmas következmények. Ki merne, akarna, tudna ilyenkor őszinte lenni bármiben is?

Kép: pexels.com

Tulajdonképpen semmi más dolgod nincs, “csak” meg kell engedni a másiknak, hogy azt érezze, amit érez, és ezt el kell fogadni. Nem ideologizálni, cáfolni… nem próbálni megváltoztatni, csak elfogadni.”

A filmekben a zaklatókat romantikus hősként ábrázolják. Követi a szíve választottját, betör a lakásába, hogy meglepje, kibeszéli a titkait egy országos rádióműsorban, rohan utána a repülőtérre (ez mindig van a filmekben), tönkreteszi az esküvőjét, ha mással házasodna össze (ez is). A végén sokszor elhisszük, hogy ilyen az igazi álompartner.

Közben meg egy nagy túrót. Az ilyen ember nem szereti a másikat, csak saját magát. Kinézett magának egy rögeszmét, és nem törődik a másik érzéseivel, nem érdekli a nem. Manipulál, zsarol, fenyeget, sokszor olyan kedves, hogy még meg is köszönöd a törődést. Én soha nem vettem a bátorságot, hogy zaklassam azt, aki nem viszonozta az érzéseimet. Még csak ki sem mutattam, mi zajlik bennem, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Mások miért tudják értelmezni az elutasítást?

Miért bünteted magad, miért akarsz vezekelni? A dolgok így működnek: esélyt adsz valakinek, megpróbáljátok együtt, és ebből vagy kisül valami, vagy nem. Ha nem hazudozol, ígérgetsz, akkor minden oké. És van, hogy nem működik, és  ilyenkor az a másiknak fáj. De miért akarnád ezért te leszúrni magadat is?”

Tegye fel a kezét, aki érzett már pokoli lelkifurdalást, mert a kapcsolatban épp ő bizonyult a “kevésbé lelkes” félnek. Ez talán még rosszabb, mint a bráner másik oldalán állni, mert ott mintha nagyobb kontrollunk lenne az események felett. (Persze, lehet, hogy ez csak illúzió. Vagy mazochizmus.)

Az egész szerelem-dolog egy bizarr x-faktor, egyszerűen arról szól, rímel-e a másik bizonyos (többnyire magunk előtt is feltáratlan) ösztöneinkre, és ezért olyannak érezzük-e magunkat mellette, amilyenek lenni szeretnénk. Kevés ráhatásunk van erre, ezért nincs mit tenni: ha nincs meg, és ez szenvedést okoz (márpedig többnyire azt szokott), nem érdemes erőltetni a kerettörténetet.

Méltatlanok voltak hozzád, igen, mindegyikük. Így is lehet nézni. De közben meg úgy is, hogy megláttad bennük azt, amik lehetnének, ha tennének bele energiát, hogy lépjenek előre is, ne csak hátra. És ez egy nagy csoda, hogy te mindezt meglátod, vállalod…”

Két, egymást relatív gyorsan követő szakítás után sóhajtott fel a barátnőm, hogy már megint rosszul választott, pedig a többiek megmondták: méltatlan mindkét ember hozzá.

De közben meg van ebben az egészben egy csoda: meglátta bennük a lehetőséget, azt, akik és amik lehetnének, ha az energiát nem önsajnálatba, mások kihasználásába és ostorozásába csurgatnák naphosszat. Így látni másokat nagy kegyelem: nem jelenti azt, hogy meg kell ragadni ezen a szinten, hanem… ez valami végtelen, szeretetteljes elfogadása annak, ami van, mielőtt tovább lépnénk.

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról!

 

 

 

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!