Ezt a fájdalmas mondatot bizonyára már sokan hallottátok. Egy párkapcsolatnak számos okból vége lehet, de ha nem te vagy az, aki szakítani szeretne, az szavakkal nem leírható fájdalommal jár. Főleg, ha úgy adják elő, hogy így mennyivel jobb lesz. 

szakit1

Úgy gondolod és érzed, végre megtaláltad az „igazit”, teljesnek és boldognak érzed magad, de aztán egyszer csak előáll egy ostoba érvvel, amiért szakítani szeretne. Mint minden kapcsolatban, a miénkben is voltak akadályok, nehézségek, viszont mivel benne megtaláltam kívülről és belülről mindent, amit szerettem volna, így az életemben olyan ritka helyzet állt elő, hogy úgy éreztem érdemes küzdeni. Elviseltem a rosszat, erőt merítettem a tökéletes pillanatokból, és harcoltam kettőnkért. Erre ő úgy dönt, hogy feladja?

Ettől persze ezer gondolat és megválaszolatlan kérdés kezdett keringeni a fejemben. Az első a „nem érek annyit, hogy egy kicsit küzdjön értem”. Ez pontosan azért szívbemarkolóan fájdalmas, mert igaz. A számomra legfontosabb ember a világon nem tud kibírni értem átmenetileg némi szenvedést, annak ellenére, hogy én szó nélkül megtettem érte. Ilyenkor jönnek kedvenc vigasztaló szlogenek a barátoktól, családtagoktól, miszerint „majd lesz más, aki kellő odaadással fog szeretni, akivel jobb lesz minden”. Nos, akik most hasonló szituáción mennek keresztül, mint én, azok nagyon jól tudják, hogy egyáltalán nem ezt gondoljuk. Lesz más? Biztosan. De hogy jobb lesz-e? Amikor megtalálod azt a számodra tökéletes személyt, akivel hajlandó vagy leélni az életedet, akkor nem csak érzed, hanem tudod, hogy mindenki más, aki esetleg melléd vetődik majd az életben, az csak az árnyéka lesz majd. Itt nem a közös kis szokásokról van szó, hanem azokról az érzelmekről, amiket eddig még soha nem váltott ki belőled senki ilyen intenzíven. Egy év eltelte után is minden egyes alkalommal, amikor megpillantottam úrrá lett rajtam az a kislányos zavar, amit középiskolában érzel, ha elmegy melletted a plátói szerelmed.  

szakit2

Forrás: univision.com

Természetesen ezeket az „apróságokat” ilyen csöpögősen sosem adtam a tudtára, hiszen egy férfit ilyenekkel valószínűleg a világból is ki lehetne kergetni. Megtartottam magamnak, mert engem is megrémített, hogy valaki iránt ilyet egyáltalán lehetséges érezni. Egy olyan ember iránt, akinek egyébként a hibáit is teljes mértékben látod. És ez a másik fájó pont. Eljutsz arra a szintre, hogy a közeli családtagjaidon kívül képes vagy valakit teljes mértékben elfogadni, és nem próbálgatod a saját önző érdekeidhez igazítani, megváltoztatni. Ez annyira nem könnyű, senkinek sem megy zsigerből, de ő még csak nem is értékeli, becsüli ezt meg. Amikor ilyesmik jutnak eszembe, jön a harag és a keserűség is. Hirtelen ugyanannyira kezdem el gyűlölni, mint amennyire szerettem, de ez valahogy könnyebb, mint a mérhetetlen fájdalom. Hetekig kissé félve, de reménykedtem benne, hogy legalább egy olyan okot ad, ami miatt végleg megutálhatom. Hogy esetleg már van valakije, vagy megcsalt és ezért már nem bír a szemembe nézni, vagy valami, de hiába. Sajnos semmi ilyesmiről nincs szó, több forrásból is tudom, csak az ostoba indok, amivel állítólag nekem szeretne jót. Amit elmondása szerint, majd öt év múlva megköszönök neki. 

szakit3

Forrás: 15min.it

Az ilyen és hasonló érvektől csak még frusztráltabb lesz az ember. Vajon ők tényleg elhiszik, hogy a szakítással jót tesznek velünk? Mégis hogy lehet kitenni egy olyan embert, akit szeretsz egy ilyen helyzetnek? Azt hajtogatom magamban, hogy az idő majd mindent helyre tesz, hogy napról napra jobb lesz minden, de az igazság az, hogy egyáltalán nem ezt érzem. Ilyen formában ezt egyszerűen képtelenség lezárni nem számít hány hét, hónap vagy év telik el. Hiába lesz más, aki felszínesen betölti majd a szerepét, lelkileg nem leszek mellette, mert azt a részemet már elvették tőlem.

 

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!