Marjai Judit művésznő sokak számára ismert néhány nőknek szóló tv műsorból, de elismerő munkásságának kézjegyét inkább a művészet és a divatvilág szegmenseire tette rá. Nem is vitás, hiszen különleges kreativitása egy másik szemszögből képes megmutatni számunkra azt a világot, ami valójában körülvesz minket. Magazinunknak adott válaszaiban is ez tükröződik vissza, ezzel is segítve mindennapjainkat.

 

 

Hogyan lettél fotóművész?

Valahogy úgy és akkor, ahogy és amikor egyszerre  nem magamról akartam közölni valamit, hanem magamat akartam kifejezni. Valamikor, de ez hosszú folyamat volt, elkezdtem a fénnyel írni. Amikor megfogant bennem az a lehetetlen vágy - megalkotni a tökéletes képet, visszaadni a nézőknek azt a Láthatót, ami sokszor láthatatlan. A kép talán akkor képes művészi rangra emelkedni, ha több mint pusztán csak az amit  mindenki láthat.

 

Pályafutásod által belátást nyersz a modellvilágba. Egy kép mennyire adja vissza a valóságot?

A híres magazinokban megjelenő divatfotók nélkülöznek szinte minden valóságalapot , hisz a glamour lényege, hogy örök vezeklésre ítélje a kővetőit, hisz a glamournak két fő aspektusa van. Az egyik az égető, hihetetlenül kínzó érzés tested ocsmánysága miatt. A másik pedig az a bosszúszomjas rosszindulat, melyet akkor érzünk, ha ezt a nyomorúságot nem sikerül mások elöl elrejteni. A glamour fogalmát egyébként Pelevin írja körül zseniálisan az Empire V című művében. Ilyenformán a divatfotó kínzó és mazohisztikus, természetesen a legjobb képek lehetnének a művészet részei ha nem a kínzás és követés szükségszerű paradigmájában tartanák a fogyasztót.

 

Az emberek mit várnak egy képtől? Ugyanazt a tartalmat is találják mögötte, ami valójában van?

A lét leképezésének,a pillanat börtönbe zárásának titkára sokáig csak a festők, szobrászok voltak képesek, de a legenda szerint egy korinthoszi szerelmes úgy próbálta megőrizni a távolodó kedvest, hogy árnyékának körvonalait rajzolta a falra. Aztán 1839. aug. 19-én, Louis Daguerre a párizsi akadémia elé tárta a technikai és vegyi részleteket és ekkor megszületett a fényképészet. Eleinte, természetesen hatalmas gépek és az érzékeny ezüst kolloid, csalták csapdába a fényt és az emberek csodát vártak a mozdulatlan képtől: A dokumentumot, a lényeget szerették volna egy pontba sűríteni. Ebből a hőskorszakból számomra egy fontos, és minden egyéb művészetnél erősebb gesztus maradt meg a fotóművészetből érvényes: a halálra való emlékeztetés. Ennek torz vadhajtása voltak a halott csecsemők és gyerekek zsánerfotói.

 

 

Manapság elképesztő mennyiségű képszemetet, szelfit gyártunk és töltjük tele internetes oldalainkat. A szakma szerelmeseinek és értő művelőinek igencsak nehéz dolga van napjainkban, hisz szemmel láthatóan, az átlag ember szinte nem tudja megkülönböztetni a gardrób előtti csinos lány szelfit egy művészportrétól. Kevesen vannak, akik még értik és érzik a különbséget ebben a hatalmas pinterest, instagram, facebook katyvaszban.

 

A meztelen test illuzórikus,vagy akár dokumentarista ábrázolását már nem a költészet nyelvével írják, hanem a totális fényárban premier plánban, és főleg terpeszben üvöltik az emberre, nap mint nap. Ez a változás, amiről beszélek elsősorban a befogadást érinti drámaian, ettől még persze, ami jó az jó, és ami szar az szar. A fotó az illusztráció  örvényében pörög. Talán ezért van, hogy a  fotóművészeti körök többsége olyan zártan próbálja védeni a köreit és gyárt irányokat, amelyről azt lehet mondani, hogy érvényes. Szerintem ez egy érthető, de rossz válasz a valóban kaotikus kihívásra. Éppen az eredeti, új képi erővel lehet a káosz fölébe kerekedni, a bezárkózás mindig hanyatláshoz vezet.

 

 

Az emberek a művészetet párhuzamba tudják e állítani a valósággal? Értik e a társadalomkritikát, mint kifejezőeszközt?

Nem vagyok alapvetően pragmatikus  alkotó, hisz rohadtul pragmatikus úgyis mindenki. Például egy szombati napon a bevásárlás helyett a virágok felé indultam a piacon. Mivel általában vagy temetésre vagy gemütlich hazugságokra használjuk a vágott virágot, meglepődtem magamon, hisz egyébként addig soha sem érdekeltek a virágok. Olyan tiszta és egyszerű lett hirtelen minden. Nem volt időm együtt létezni a virágokkal, hisz  haldokolni kezdtek és nekem csak pillanatok, sóhajok, lélegzetek maradtak - sokkal hosszabban, mint ahogy éltek. Úgy éreztem, meg kell mutatnom másoknak, hogy mi történik ott. Ez lett valahogyan a láthatatlan látható. Nem volt koncepcióm, hívás volt, amiből másfél éves munka kerekedett. Szerintem végül kialakult a képeken keresztül egy érthető üzenet. Az alkotás szerintem nem a "valóság" egyszerű reprodukálása, hanem egy magasabb rendű valóság megteremtése. Másrészt, hogy a kérdés második felére is válaszoljak,  a társadalomkritika, ha jó, a legkönnyebben érthető.

 

Rengeteg fűzős és fehérneműs képed van. Elmondható e, hogy a szexuális forradalom egyik képviselője vagy?

Ezt talán Dr. Máriássy legutóbbi, " Csendélet " című kiállításomhoz írt bevezetőjével válaszolnám meg:

" Marjai Juditra nem lehet úgy gondolni, hogy neve hallatán ne jusson eszünkbe a szép megannyi jelentésében. A szép, mint nőiesség, mint elegancia, mint báj, mint erotikus kisugárzás, mint férfiideál, mint az idő múlásának ellenálló tudás, mint termékenység, mint a halál minden megnyilvánulásának arcába küldött életkacaj. De Marjai Judit emellett, sőt leginkább, művész is, aki alkotásaiban saját belső vívódásait, vágyait, tapasztalatait, kérdéseit, kíváncsiságát, s talán mindenekelőtt félelmeit is megmutatja"

 

 

Modell voltam, nő vagyok és van bennem hiúság. A női egyenjogúságnak az az útja, amely kizárja erőteljesen a nőiség reprezentációját, nekem kicsit féloldalas. Szerintem az igazi erő nem húzza be egyik szarvát sem. Tény ugyanakkor, hogy  férfiak nagy része fél a nagyszabású  nőktől és a Nő, mint szexuális tárgy primitív ábrázolása ebben nyer piacot és  táptalajt. Ugyanakkor a teljes szeparáció, és a nőiség minden formában való kivonása a képletből sem jó irány. A Kövér nős sorozatomban a kitaszítottban akartam megmutatni a szépséget.  A test nélkül nincs létezés. Testi lények vagyunk, a szellem útja innen indul.

 

Létezik e prűdség és ez mennyire jó vagy mennyi rossz hatással van életünkre?

A szélsőségek mindig károsak. A prüdéria sokat nyomorított az embereken, de ez a mostani erőltetett szabadosság is veszélyes.

 

Mi lehet a legjobb módja annak, hogy az emberek megtalálják a boldogságot és ne az ideálokat kergessék egy álomvilágban?

Nagyon nehéz a mai világban a realitások talaján állni, hisz az internet kitágította a határokat és az emberek boldogtalanul csaponganak a képzelet valóságnak tűnő valótlanságai között. Társadalmunk a boldogság kultuszra épül és mindenki elhiszi, hogy az alanyi jogon jár neki, csak éppen azt nem érti, hogy miért ilyen átkozott boldogtalan. Lényegében senki nem ígért nekünk boldogságot, Isten sem, anyánk sem, ha jót akart. A tébolyult boldogságkeresés egyrészt a fogyasztás mantrája, másrészt az elmagányosodás következménye és tünete. A boldogság néhány pillanat, amely rád csap váratlanul: nem lehet kiérdemelni, megnyerni, megvásárolni. Egy receptet tudok: tanuld meg megérteni, hogy ez volt az a pillanat.  Ehhez viszont valamennyire reális önkép kell, ebben a művészet a legjobb pszichoterapeuta.

 

 

 Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról!

 

 

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!