A válasz röviden és tömören mindkettőre: nem. A komfortzóna az a bizonyos tér bennem, és körülöttem, amiben jól és egyensúlyban érzem magam. A határaim pedig általában kijjebb tolódnak. Valami olyasmit jelent, hogy már a komfortzónámon túl, de még benne vagyok valamiben, amit éppen hogy csak „kibírok”. Ahol már nem bírom ki, ott a határom. Mert én is emberből vagyok.

 

komfortzona 01

Kép: Pixabay.com

 

Általánosságban véve minél nagyobb a távolság a komfortzónám és a határaim között (ez lehet időfaktor is), annál nagyobb a feszültség is bennem. Értelemszerűen, ha a két határ nagyjából ugyanott van, vagyis törekszem arra, hogy a komfortzónámat sosem lépjem át, akkor nincs feszültség sem. Kétségkívül ez a kényelmesebbik megoldás.

 

A kérdés most is az, hogy mennyire irányítom én az életemet, és mennyire hagyom, hogy a külső körülmények befolyásoljanak. (Vagy mennyire fogom rá a külső tényezőkre) Mert a legtöbbször, ha tartósan vagyok rosszul, egy számomra feszültséggel teli helyzetben, akkor hajlamos vagyok egy másik embert, vagy a helyzetet okolni, ami szerintem negatívan hat rám. Vagy épp a múltban elszenvedett sérüléseimre jó ráfogni azt. Ilyenkor pedig honnan is várnám a megmentőt, mint kívülről. Majd jönni fog valaki, aki segít, történik valami földöntúli csoda, ami megváltoztatja a rosszat, keresek egy közösséget magamnak, ami majd megmondja, mit csináljak. Vagy épp a mesebeli Herceg repül végre értem fehér lován, lenyúl és elrabol. Csak nekem ne kelljen tenni semmit. Mert én már annyit szenvedtem, hogy nincs erőm.

 

komfortzona 02

 

 

Meg amúgy is, túl fárasztó, energiaigényes, ráadásul ki tudja, jobb lesz-e, hiszen nincs semmi garancia. Úgyhogy inkább maradok, vagy várok. Még meg is magyarázom magamnak. Őszintén szólva hazudni kezdek magamnak. Mert már olyan régóta vagyok a pocsolyában, hogy egészen megszoktam a büdöset. Már nem is emlékszem, milyen a tiszta levegő. Nem akarok rá emlékezni. Pláne, ne is emlékeztessen rá senki. Azt az embert ki is zárom. Engem csak olyan sajnáljon, aki megsimogatja a fejemet, aki megért, aki egyetért, aki sajnál, csak ne mondja meg nekem, mit kellene tennem. Vagyis saját csapdámba kerültem, mert tudom, hogy szarban vagyok, tudom, hogy lassan belebetegszem, tudom, hogy változtatnom kellene, de aki valóban segíteni tud, és akit nem ártana meghallgatni, azt elüldözöm vagy elhagyom. Mert fáj az igazság. És félek is. Mert ha tükörbe nézek, szembesülnöm kellene a saját hibámmal. Becsődölök. Viszont fontos tény: csak abban a pillanatban tudok minden rosszból kijönni, amikor rájövök, hogy én mentem bele.

 

Persze lehet, hogy „belekerültem”, mert ezt dobta a gép (gondolok itt például egy tőlem függetlenül történt halásesetre vagy egy közeli családtagom betegségére). De, hogy meddig maradok benne, vagy mire használom a helyzetet, az mindig tőlem, a döntésemtől függ. Egy biztos: minél tovább tartom magam feszültséggel teli helyzetben, annál nagyobb intenzitással merül az immunrendszerem, és adok teret mindenféle betegségeknek. Addig, amíg engedem, hogy a körülmények hassanak rám. Mert sokszor nem az embert, vagy a körülményeket kell megváltoztatni, hanem önmagamat.

 

komfortzona 03

 

A komfortzónánom túl és az emberi határaimon belül lenni azonban nem mindig rossz.

 

Aki önismeretet tanul, bevállalós (vagy sokszor mazochista), az bizony sokszor tartózkodik abban a bizonyos feszültséggel teli helyzetben tudatosan, megfigyelő, szemlélődő üzemmódban. Mert tanulni akar. Tanulni magáról, a világról, a másikról. Ezért figyeli a szituációt, figyeli a másikat és figyeli a saját működését, miközben folyamatosan tolja ki a saját határait. Minél hívőbb valaki, vagy minél közelebb akar térni önmagához, vagy a Teremtőhöz, annál inkább érzi az Egységet, és annál messzebbre próbálja tolni a saját embersége kerítését. Minél tudatosabb, annál inkább uralja ő a helyzetet és nem a körülmények uralják őt. Jobban is érzi magát, vagyis a komfortzónája határait is kitolja.

 

És ez azért nem olyan rossz érzés. Sikerélményt nyújt, mert legyőzzük a saját gyengeségünket, és ez a legjobb, amit tehetünk önmagunkkal, és így a környezetünkkel is. Szélesedik a látókörünk, mert egyre magasabb létrafokról látjuk a világot. Empatikusabbak leszünk, mert megértjük az okokat, de a megoldást is hamarabb megtaláljuk, mert nagyobb és mélyebb hálóból tudunk meríteni. Több hasznosítható energiánk marad, mert már nem pazaroljuk azt fölösleges dolgokra. És ha marad energiánk, akkor tudunk miből adni, építeni, sugározni, meglátni és megérezni a jót, szeretni, boldoggá tenni – pusztán azzal, hogy szeretjük az Életet. Mert ki lehet belőle hozni a jót, a szépet. Mert az Élet nem magától, és másoktól szép, hanem mi tesszük azzá. Rajtunk áll.

 

komfortzona 04

 

Szeretettel:

Stumpf Zsuzsanna

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

Hazudnak rólad, hazudsz magadról, hazudsz másokról – Nem unod még?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!