Hosszú idő kellett hozzá, mire azt mondta a magyar nép, hogy elég volt. Addig kitartóan tűrt és remélt, hitt abban, hogy majd valaki megmenti és felszabadítja. De mikor az utolsó reménységüket is elvették – újra és újra, mert a jó magyar a végletekig képes hinni – akkor már nem volt tovább. Ha az embert végleg megfosztják a szabadságától, akkor már nincs mitől, vagy miért félnie. Ekkor lázadtunk fel 1956. október 23-án.

 

1956 oktober 23 01

 

Kép: forum.htka.hu

 

Egyszerre ünnep és gyásznap ez a mai. Ünnepelhetünk, hiszen ezen a napon vívtuk ki sokadjára a szabadságunkat és fektettük le véres alapjait, ugyanis a nagy dolgok a történelemben szinte mindig vérrel íródtak, mintha csak az lenne az ár. De pont ugyanezen okból kifolyólag gyászolhatunk, hiszen annyian elestek aznap. Bátorságukért, reményeikért, szabadság utáni vágyaikért sokak az életükkel fizettek, amikor a fegyvertelen tüntetőkre tüzet nyitottak az ellenséges csapatok. Hány család maradt aznap apa, anya, fiú és lány nélkül? Hány nő imádkozott azért, hogy csak érjen haza késő este a férje? Hány anya könyörgött sírva az égnek, hogy az ő kicsi fia élje túl a tüntetést?

 

Mert hát már megakadályozni nem lehetett őket. Lehetetlenség lett volna. Ha kérték is a szülők, hiába is intették a gyermeket, hogy te tegyék, hiába kérte az urát a felség, hogy ne menjen ki a tüntetésekre. Akkor már elég volt egy kis szikra ahhoz, hogy az emberek szíve lángra kapjon. Jogukban állt úgy dönteni, hogy kiállnak az igazságért, az elnyomás ellen, a szabadságért. Hiszen minden magyar ezt akarta. Csak ők voltak a bátrak, akik kimertek menni az utcára és hangot adni az érzéseiknek.

 

1956 oktober 23 02

 

Kép: tumblr.com

 

Úgyhogy egyik szemed ma sír, mert miért kell mindig elnyomni minket, „a kisebbet”, miért kell mindig áldozatokat követelni? Miért kell folyton gyötörni ezt a térképen csöpp, de az emberek szívében hatalmas országot? Minden ilyen megemlékezésen akaratlanul is csak az jut eszedbe, hogy „miért hagyták, hogy így történjen”, „miért kellett idáig fajulnia”, „miért vannak a rossz emberek, akik…” Bizony joggal kérdezed. De a választ ezekre mi földi halandók aligha tudhatjuk. Mondják, hogy mindennek oka van. Most azt kérded, mi oka lehet a sorsnak arra, hogy ennyi szörnyűséggel sújtott bennünket? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a történelem során akárhányszor próbáltak eltiporni, eltörölni bennünket, - és még az országot is megcsonkolták – de nem sikerült. És mégis itt vagyunk és az évtizedek alatt egyre erősebbek lettünk!

 

„Ezt csak ember bírja ki - ökör belepusztult volna."

- írta Pallavicini-Andrássy Borbála, Andrássy Gyula unokája az 1956-os naplójában

 

1956 oktober 23 03

 

Kép: bereg-rda.gov.ua

 

Ugyanakkor… a másik szemed nevethet, mert ha nincsenek a budapesti diákok, akik szavaikkal fényt és reményt csempésztek az emberek szívébe, és ha nem tartott volna velük az a sok száz ember, kitudja miként alakulhatott volna a történelem. Talán belegondoltak, milyen kockázattal járhat felkelni a sztálinista terror és a szovjet megszállás ellen.  Csakhogy lehet, már az sem érdekelte őket, egyedül az, hogy véget vessenek a terrornak.

 

Bátran vonultak fel végig a Nagykörúton, hogy a Bem-szobornál felolvassák a híres 16 pontos, a rendszer megreformáló követelésüket, amik már egy független, demokratikus Magyarországot festettek le.  Egyre csak nőtt a kezdeti 50 000-res tömeg, mert a délelőtti munkából hazatérő munkások és az egyszerű járókelők is csatlakoztak hozzájuk, akiket megérintettek a szavaik. Az emberek megrészegülten vonultak együtt át a Budai oldalról a Pestire, miközben elöntötte őket az összetartozás öröme. Abban a pillanatban mind egy szívvé váltak, mely együtt dobogott egy közös célért.

 

Az utca a „Aki Magyar, velünk tart!” és hogy „Ruszkik haza!” „Szabadságra szavazunk!” jelszavaktól zúgott.

 

1956 oktober 23 05

 

Kép: e-kompetencia.si

 

Az otthonaikból ki nem mozdulok bár némán tüntettek, de mégis ékes jelét adták annak, hogy helyén van a szívük és az ablakokban sorra a magyar zászlók jelentek meg, amelyekből kivágták a gyűlölt Rákosi-címert. A Bem-szobornál pedig a katonák letépték magukról a vörös csillagot.

 

„Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész”

 

– ezek is Pallavicini-Andrássy Borbála, szavai, aki aligha fogalmazhatta volna meg az aznap történteket.

 

Este már 200.000-res tömeg vonult a Parlament elé, míg egy csoport a Városligetbe ment, hogy ledöntsék a Dózsa György úti Sztálin-szobrot, egy harmadik pedig szó szerint kiharcolta magának Bródy Sándor utcai Magyar Rádióban felolvashassák a 16 pontot, ahol elszabadult a Pokol. Gondolj csak bele, tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre, mekkora káosz alakulhatott ki! Az emberek fejvesztve, sikoltva rohantak menedékbe egymást és önmagukat védve.

 

Csak idő kérdése volt, mire ők is fegyverhez jutottak, ráadásul az ellenük kirendelt katonák egy része is átállt. Letépték magukról a vörös csillagot és szétosztották fegyvereiket. Együtt harcoltak, míg a tömeg el nem foglalta az épületet és fel nem olvasták a 16 pontot.

 

1956 oktober 23 04

 

Kép: 56erhungariansinamerica.org

 

Ez kellett, ez a harc és vérfürdő a kormány bukásához és a szovjet csapatok kivonulásához, és az ország demokratikus átalakulásához. Ezért nem felejtettük el, és nem is felejthetjük el soha, hogy aznap mit tettek értünk a hősszívű magyar ifjak és bátor tüntetők.

 

Az 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el aznap. Értük sírnak ma a szemek, az ő nevüket dicsérik ma. Ám azokat a könnyeket nem csak a keserűség, hanem ugyanúgy az öröm is szüli, hiszen boldog lehetsz azért, mert szabad vagy. Légy ma hálás azoknak, akik az életüket vesztették ott és azoknak is, akik kimertek állni és felszólalni. Légy hálás azért, hogy szabad vagy!

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról!

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!