Néha pokolian szenvedek. Talán számodra is ismerős az érzés. Van, hogy szabályosan küzdenem kell az életben maradásért. Szinte minden nap újabb és újabb megpróbáltatás ér. Már-már természetfelettinek tűnik az, hogy minden áldott nap ér valami szar. Egy újabb akadály, teher, probléma, amit nekem kell megoldanom. Közben pedig látom, hogy másoknak minden varázsütésre megy. Nem szenvednek, nincsenek gondjaik. Velem van a baj, vagy csak Fortuna szarik rám ennyire?

 

szenvedes az eletem 01

Kép: playbuzz.com

 

Szenvedek. Egyáltalán nem azért, mert szenvedni akarok, hiszen jól tudom, egyesek biztos ezzel fognak jönni, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa, ő hozza a döntéseket, ergo az ő döntése az is, hogy szenved. Spirituális szemszögből megközelítők egyesen azt mondják majd, hogy az én felfogásommal van a baj, gondoljak a helyzetemre, életemre úgy, hogy nem szenvedek és akkor minden megvan oldva. Kösz.

 

Elhihetek, én is eltöprengtem már ezen, van, hogy minden reggel, este, de akár délután is azon pörgök: Mi a baj velem? Mit rontok el? Mit nem veszek észre? Talán csak én akarom a rosszat látni? Pesszimista lennék?

 

De ha egyszer reálisan látom a helyzetet, és nem torzítom el a valóságomat, amiben ott van feketén-fehéren, hogy csőstül jön a szar, akkor biztos, hogy nálam van a gond? Nem lehet, hogy mégiscsak az élet büntet, szívat? Nem azért, mert másra akarom hárítani a felelősséget, csak egyszerűen, ahogy hosszú-hosszú hetek óta rágódom a dolgom, egyszerűen ide lyukadok ki.

 

szenvedes az eletem 02

 

Megpróbáltam már pozitívan gondolkodni. Mosolyogni, miközben úgy éreztem, majd megpusztulok. Úgy tettem, mintha boldog lennék, jól érezném magamat, semmi bajom nem lenne az ég egy adta világon. De nem sikerült teljesen elhinnem. Talán a többiek igen, de nekem ugyanúgy fájt a szívem. Ugyanúgy azon töprengtem, meddig bírom tovább, mert már a munka, a beszéd, minden egyes lépés szabályosan fájt és úgy éreztem, a következő pillanatban összeesek a terhek súlya alatt.

 

Lehetőségeimhez és képességeimhez mérten mindent megtettem. Segítséget kértem, keményen dolgoztam. Mégis úgy veszem észre, hogy leghátul kullogok, mindenki más elhúzott, megvalósította önmagát, az álmait, összejött nekik mindaz, amire én is vágyok. Ráadásul nekik jóformán csettintésre, mintha csak alájuk toltak volna egy széket, nekem meg maradt a vért izzadás. Hiába vagyok elszánt, tettre kész, tele lelkesedéssel, egyszerűen mindig jön valamit, ami megakadályoz vagy mindjárt el is vág attól, hogy célba érjek. Falakba ütközöm és hol higgadtan, megfontoltan, hol kétségbeesetten próbálok szabad utat találni. Máskor meg úgy érzem magamat, mintha egy dzsungelben lennék és bozótvágóval küzdeném át magam a susnyáson. Sőt, megküzdök a Hidrával, levágom az egyik fejét, helyette kettő másik nő. Mert szó sincs arról, hogy feladom, de az Istenért… egyszer minden elfogy. Elfogy az erő, a kitartás, a hit, a remény, mert minden véges. És nekem iszonyatosan fogytán van az összes. Hiszen semmi sem tölt fel! Nem történnek velem jó vagy örömteli dolgok és nem azért, mert nem veszem őket észre. Mégis, hogy a francba legyek kicsit is jobban, hogy motiválódjak, ha folyton csak a csatornavízben úszom?

 

szenvedes az eletem 03

 

Azt hiszem érthető, ha néha kifáradok. Elnyúlok ott, ahol éppen vagyok. Mivel ezt nem lehet sokáig bírni. Nemcsak azért mert belegárgyulok az örökös készültségbe, a fáradhatatlan küzdelembe, hanem mert kipurcanok testileg és lelkileg egyaránt. Elfogy a hit, hogy minden rendben lesz, sikerülni fog. El fogynak a pozitív gondolatok, hogy célba fogok érni, nem tart már sokáig ez az állapot. El fogy a motiváció, mert elveszítem a lelkesedésemet. Igenis, van, hogy azt érzem, nem fog megoldódni, nem fog sikerülni, hagyni kell a francba az egészet. Minek erőltessem azt, ami nem megy? Vajon más meddig erőltetné a helyemben?

 

De gyáva sem akarok lenni, sem pedig gyenge, meg aztán mégiscsak dolgoznak a vágyak bennem, ezért újra felállok és kezdem ugyanazt elölről. Csakhogy semmi sem változott. Minden ugyanaz. A falak, az akadályok, a bozótos mind megvárt. Még hogy az idő mindent megold és segít! A fenéket! Egyedül én változtam. Ismét legyőztem magam és tovább indultam. Igen, talán erősebb lettem. Ám ha ez a cél, hogy erősebb, tapasztaltabb, bölcsebb legyek a sok szar árán, hát köszönöm szépen, de nem lehetne ezt másképp is intézni? Valóban csak így fejlődhetek? Amíg másnak minden az ölébe pottyant, nekem muszáj mindenért ezerszeres árat fizetnem? Hát sosem lesz olyan, hogy nekem is valami az ölembe hullik? Na, és hol marad a híres jutalom a szenvedésekért? Nagyon nem látom, még a közeledtét sem! Akkor miért kellene bármit is remélnem?

 

szenvedes az eletem 04

 

Sajnálom, kedves sors, de kicsit elegem van. Unom már a megpróbáltatásokat. Oké, nem baj, ha nem érem el azonnal a vágyaimat, ha nem történik az, amit szeretnék, de lehetne, hogy legalábbis nem is terrorizálsz? Már beérem azzal is, ha nem történik áttörés, csak hagyod, hogy szépen, nyugodtan, csendben tovább slattyogjak utamon. Belefáradtam a harcba. Talpon vagyok, de már csak hálni jár belém a lélek. Ha ez volt a célod, hát rendben, oké, vettem az adást, visszavesszek, nem rohanok, nem kapkodok, nem erősködök, nem görcsölök. Semmit sem fogok csinálni azon kívül, hogy továbbmegyek. Hadd ne keljen holnap is úgy ébrednem, hogy Úristen, mi vár ma rám? Vagy hogy eleve gyűlölöm a napot. Unom az életet. Utálom az embereket. Nem akarok így élni. Szeretnék ismét optimista lenni, és rámosolyogni az előttem álló napra. Ehhez viszont az kellene, hogy végre ne kapjak több pofont, ami padlóra visz. Nem túlélni akarom a napot, hanem megélni szeretném.

 

Folytathatom én ezt, ameddig szeretnéd, de nem tudom már meddig bírom, mert őszintén szólva nem is akarom. Lehetek még erős, kitarthatok, elviselhetem az „áldásodat”, csakhogy már elegem van. Úgy gondolom, megtanultam a leckét. Most már te jössz. Hagyd abba, amit csinálsz. Hagyj élni! Kész vagyok segíteni magamon, de ahhoz meg kell erősödnöm testileg és lelkileg egyaránt. Ahhoz pedig jó lenne, ha véget érne ez a széria holnap és újra pillekönnyű lélekkel ébredhetnék, tudva, hogy elmúlt. Nincs több szenvedés.

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Elkeserítő, hogy rohamosan fogy az empátia a világban

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!