Hedvig most 45 éves. De három évvel ezelőtt az éves kötelező méhnyakrákszűrésen a nőgyógyásza a melleit is megtapogatta. Úgy érezte, hogy valami nincs rendben a melleiben. Pedig Hedvig semmit sem érzett, főleg nem fájdalmat. Ám mikor az orvos segítségével kitapogatta magának, rá kellett döbbennie, hogy majdnem dió nagyságú csomó van a melleiben. Akkor kezdődött az ő szenvedéssel teli kálváriája.

 

 

mellrak 01

 

 

kép: eu.freep.com

 

Még semmi sem volt biztos, de én már a legrosszabbtól tartottam. A nőgyógyászom nem bíztatott, de nem is oltotta ki a reményt. Elváltozás van az, fix. Imádkoztam, hogy csak ne daganat legyen. A férjem és a két lányom is bíztatott, hogy még ne gondoljak a legrosszabbra. Sürgősségi beutalóval bejutottam a Honvéd kórház mammográfiájára. Egy ultrahang, egy MR és egy szövettan kellett ahhoz, hogy kimondják azt, amitől a legjobban féltem. A balban 3 cm, a jobban két és fél centis daganat van. Meg kell műteni.

 

Teljesen összeomlottam. Azon agyaltam, mit tettem, mivel érdemeltem ki? Egészségesen étkezem, sportolok, nincsenek káros szokásaim, és mégis! A férjem azzal vigasztalt, hogy meg fognak műteni és meggyógyulok. Igen, de milyen áron? Le fogják vágni a melleimet! Nem leszek többé nő. A férjem persze egy angyal volt, végig bíztatott, hogy nem ezen múlik a nőiesség kérdése, hogy azután is nő leszek. De én egyáltalán nem így éreztem. Sőt, eleinte az is megfordult a fejemben, hogy el fog hagyni és keres egy másik… igazi nőt. Mikor ezt egyszer bevallottam neki azt mondta: ezt többé nem akarom hallani.

 

Kemoterápiára kellett járnom. A következő sokk volt. Előre féltem tőle, mert eddig csak rosszat hallottam róla. Tudom, hogy mindenkire másképp hat és talán nem hullik ki tőle a hajam, ami már végképp betenné a kaput nálam, és a maradék nőiességem is odalenne. A férjem és olykor a lányaim is – ha nem volt iskola – elkísértek a kezelésekre. Pedig nem akartam, hogy lássák, ha rosszul vagyok. De mellettem akartak lenni. Velem voltak, mikor hánytam, mikor annyi erőm nem volt, hogy felkeljek. Velem voltak, mikor betegállományba kellett mennem, mert olyan gyenge voltam a kezelések után, hogy képtelen voltam dolgozni. Kitartottak mellettem, mikor attól rettegtem, hogy meg fogok halni. Szenvedésem minden percében velem voltak. Nem lehetek elég hálás nekik. Pláne a férjemnek, aki végtelen türelemmel és megértéssel fordult felém.  Biztosított róla, hogy soha, semmilyen körülmény között nem fog elhagyni és felidézte: jóban-rosszban, egészségben- betegségben.

 

mellrak 02

 

Hiába rejtegettem a könnyeimet, a rosszulléteimet, nyitott könyv voltam a számára. Mindent megtett azért, hogy ha kell, csak pár falatot egyek, hogy mosolyogjak, hogy vele együtt reméljek. Mikor engem elhagyott a hitem, ő reményt öntött belém. Nem hagyta, hogy lemondjak az életről, pedig neki igazán megsúgtam esténként, hogy félek a haláltól. Hogy nem látom többé őt és a gyerekeket. Annyi tervem volt még az életre.

 

Hónapokkal később kaptam időpontot a műtétre. De a férjem tett arról, hogy ne csak kezelésekre járjunk. Moziba vitt, vacsorázni, kirándulni, és olyan dolgokat csináltunk, amiket máskor nem. Új életet lehelt belém, és megmutatta, van miért küzdenem. Valahogy a harmadik hónap után döntöttem el, nem hagyom el magam, nem fogok bedepressziózni, hanem küzdeni fogok. Három hónapon át keményen motiváltam magam, még egészségesebb életet éltem és őszintén hittem abban, hogy fel fogok épülni. Ha másnak sikerült, akkor nekem is fog!

 

Így mikor eljött a műtét ideje, bár félve, de elköszöntem férjemtől és lányaimtól. Megműtöttek és eltávolították mindkét mellemet. Rettenetesen rosszul voltam, amikor magamhoz tértem. Nagyon sokáig nem mertem lenézni magamra. Előbb jött el a pillanat, hogy magamhoz érjek… és nem voltak ott. Lenéztem és teljesen lapos voltam. Szörnyen zokogtam. Elvesztettem a nőiességemet. Ám otthon, a drága lányaim is bátorítottak, vigasztaltak: anya, nekem te így is nő vagy. És mikor bejöttek a fürdőbe – holott vadul rejtegettem magam előlük és a férjem elől -  akkor sem undorodva bámultak, hanem csodálattal. Ahogy mondták, a szemükben egy hős voltam, aki képes volt ezt végigcsinálni.

 

mellrak 03

 

Az orvos azzal vigasztalt, ha minden rendben lesz, akkor kaphatok új melleket. Ez valahol valóban vigasztalt. De attól még mikor tükörbe néztem undorodtam magamtól és továbbra is rettegnem kellett. A következő hat hétben lábadoztam és utána újra vizsgálatoknak vetettek alá. Ultrahang, MR, vérvétel, szövettan. Újabb remegés, és imádkozás: csak áttét ne legyen. Nem akarok meghalni.

 

Egy márciusi napon a műtét után majdnem két hónappal megkaptam az eredményt: nincs áttét. Rettenetesen boldog voltam! Úgy éreztem magam, mint aki kapott egy második esélyt. Mindketten sírtunk a férjemmel a boldogságtól. Több, mint nyolc hónappal később pedig új melleim lettek. Majdnem két év alatt rengeteg változáson mentem keresztül. Borzalmas időszak volt, és ha nem lett volna mellettem férjem és a lányiam, nem lettem volna képes végig csinálni. Nem lehetek elég hálás nekik. Segítettek, hogy nőnek lássam magam akkor, mikor a legkevésbé sem éreztem magamat annak. Segítettek, mikor a szégyentől és a reményvesztettségtől inkább meghaltam volna. Ők tartottak életben. Most már tudom, nem szabad feladni. Egyetlen pillanatra sem. Küzdeni kell és bízni! A szeretteinkre kell támaszkodni, mert értük érdemes élni és ők adhatnak csak igazán erőt! Nekem is sikerült legyőznöm a mellrákot és újra nőnek érzem magam!

 

Hedvig történetét meséltük el.

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Azt kérte, hogy vessek véget a szenvedésének és engedjem meghalni.

 

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!