Janka elvált és egyedül neveli a két gyermekét. Már öt éve dolgozik egy multinál a bérszámfejtésen. Szereti a munkáját, a kollégáit, és a fizetésével is elégedett. Kényelmesen, meg tud élni a gyermekeivel. Csakhogy az utóbbi időben komoly problémával találta szembe magát, ami veszélyeztetheti a lelki világát vagy éppen az állását.

 

 

zaklat a fonokom 01

kép: linkedin.com

 

Egy évvel ezelőtt kezdődött. Először csak feltűnően kedves volt. Sokat mosolygott rám, bókolt, viccelődött velem. Azt hittem, hogy csak jófej akar lenni, mint más főnök. Még örültem is neki, hogy mennyire normális. Mások mindig panaszkodnak a főnökeikre, hogy lenézik, szolgaként kezelik őket. Úgy beszélnek velük, mintha kutyák lennének. Erre itt van az én angyalfőnököm. Szörnyen szerencsésnek éreztem magam.

 

Azután a szóbeli kedvességből kávé meg ebéd meghívások lettek. Nem mindig voltunk kettesben, ott voltak mások is, ezért nem gyanakodtam semmire. Ettől még inkább csak azaz érzésem volt, hogy egy kivételes ember.

 

Ám ezeket lassan a tettek váltották fel. Eleinte csak a vállamat érintette meg. Máskor a karomat. Ez még nem zavart. Főleg, mikor futó érintések voltak. De egyre többször felejtette ott a kezét. Néha a derekamon is. Most már látom, hogy gyakran kereste a lehetőséget, hogy a közelemben lehessen és nemcsak térben, hanem fizikai szinten. Amikor a gép előtt ültem fölém hajolt, de annyira, hogy majdnem összeért az arcunk, szabályosan éreztem a bőrének illatát. Egyre több és több alkalommal. Már ezek az esetek is rettentően zavartak és mindig próbáltam elhúzódni, de nem vette a lapot.

 

zaklat a fonokom 02

 

Hozzá kell tennem, nem vagyok teljesen konzervatív. Nem felejtem el, hogy a főnököm nem a barátom, hogy a felettesem, de attól még lehet velem kedves és viccelődhetünk. Értem a vicceket és a bókokkal sincs bajom. Nekem akkor vált ez terhessé, amikor átlépett egy bizonyos határt. Nem is azzal, hogy megérintette egyszer a vállamat, hanem, hogy mindig meg akart érinteni.

 

Most már ott tartunk, hogy megsimogatja a fenekemet, a mellemet. Szenvtelenül megbámul, mintha egy darab hús lennék. Szeret velem bezárkózni az irodájába és olyankor a hajamat, a nyakamat simogatja. Próbál rávenni arra,hogy én is megérintsem vagy legalább hagyjam magamat neki. Gyakran el is sírom magamat. A legutóbbi alkalommal már könyörögtem neki, hogy fejezze be. Senki sem látja ezeket a jeleneteket, mert túl ügyes, túl ravasz ahhoz. Lehet, hogy senki sem hinne nekem.

 

Egyedül a barátaimnak meséltem el a dolgot. Azt mondták, hogy jelentsem fel. Egyrészt szörnyen megalázónak éreznék egy pereskedést, de főleg amiatt aggódom, hogy elveszíteném a munkahelyemet. De ha meg simán felmondok, ugyanez történik. És akkor mi lesz? Egyedülálló vagyok, negyven múltam és van két kisgyerekem. Ki alkalmazna? Hol találok megint normális és megértő embert, aki felfogja, hogy gyerekeim vannak, nem tudok túlórázni, és ha betegek, nem tudok bejönni vagy előbb kellene hazamennem? Nincs senki, akire számítsak. Főleg nem volt férjemre. Teljesen magamra vagyok utalva.

 

Ezért nem mertem még lépni és kockáztatni. Túl nagy ára van. Sokszor arra gondolok, hogy le kell nyelnem a békát a gyerekeimért. Ki kell tartanom értük. Ők fontosabbak, mint az én lelki világom, ami kezd romokban heverni.

 

zaklat a fonokom 03

 

Hiszen próbálom elkerülni, de alig van olyan nap, hogy ne hívna be magához. Hiába mondom neki, hogy nem vagyok erre vevő, nem esik jól és hogy zavar, csak mosolyog és azt hiszi, kéretem magam. Nem virágnyelven, hanem komolyan a tudtára adtam, hogy nem akarok tőle semmit. Mégis, olyan, mintha mindketten éreznénk, hogy a markában tart. Túl jó ott nekem.

 

Nem tudom, meddig vagyok még képes ezt elviselni. Félek, hogy egyszer összeomlok. Már olyan ruhát viselek, ami kicsit sem testhezálló. Rövidre vágattam a hajamat, elhagytam a sminket is, az sem segített. Néha arra gondolok, talán jobb lenne beadni neki a derekamat. Talán ha egyszer megkap, azután békén hagy. A méltóságom már így is porrá lett, amióta valósággal az ő játékszere vagyok.

 

Mindennek a tetejében nehezemre esik így odafigyelni a munkámra. Eleve gyűlölök bejárni, pedig régen hogy szerettem. Munkahelyen kívül is sokszor érzékeny, ingerlékeny vagyok. Ha nem dührohamot, akkor sírógörcsöt kapok. Attól tartok, hogy ez rá fog menni a gyerekeimmel való kapcsolatomra. Érzik, hogy valami nem stimmel. Cserben hagyni sem akarom őket, hogy nem lesz mit enniük vagy tető a fejük felett és azt sem szeretném, hogy rajtuk vezessem le a mérgemet vagy azt lássák, szenvedem.

 

Tanácstalan vagyok. Néha megfordul a fejemben, hogy mégiscsak felmondok, lesz, ami lesz. De a gyerekeimet jobban szeretem a méltóságomnál. Ha csak egymagam lennék, már rég leléptem volna, de felelősségel tartozom a gyerekekért, ezért nem ugrálhatok. Egyelőre még erősnek kell lennem, amíg rá nem jövök arra, mit tegyek.

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ezek is tetszeni fognak:

 

Már te is mindenre azt mondod, hogy zéró tolerancia?!

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!