Nem tudod, ahogy néha magukat az érzelmeket sem tudod biztosra: száguldanak, zuhannak, kitörnek, beágyazódnak, elalszanak, elbújnak, felébrednek, szikrákat szórnak, összekacsintanak, pislognak, a végén azért mindig elmosolyodnak. Amikor már eldöntöd, hogy leszarod az egészet, hogy nem folytatod a száguldó érzelmi-hullámvasútat tovább. Már nincs szükséged a hiányérzetre és a szív lüktető zajára a gondolataid között. Egyszerűen csak eldöntöd, hogy ezentúl lesz, ami lesz, te már nem teszed meg az első lépéseket, nem kérdezel, nem vársz el semmit, akkor hirtelen a világ mintha megfordulna a másik irányba, és el kezdene repülni feléd a jóság meg az összetartás.

 

feladhatod magad 01

Kép: pinterest.com

 

Mégis csak van, aki szeret. Mégis csak van, akinek számítasz. És akkor eszembe jut az, hogy minden olyan simán működőképes lesz, ha elengedem a már-már görcsösen kapaszkodást. Minek aggódni bármin is? Minek görcsölni a dolgokon?

 

A szerelemben az egyetlen, aki meg tud fogni, vissza tud húzni, le tud lassítani minket, az az a személy lesz, akibe szerelmesek vagyunk. Mert a mélyugráshoz mind a ketten kellünk, hiszen a szerelem nem egyjátékos meccs a teniszpályán, nem egy monodráma a színpadon. Ha mi ugranánk, de a másik oldal visszaránt, akkor hiába próbálunk kievickélni a partra, hiába próbáljuk megmutatni a valódiságunkat, a másik félt nem fogja meghatni. Bizonygathatjuk az igazságot, azt is, hogy itt vagyunk és nem megyünk sehová, mert, ha a másik nincs kész erre az állapotra, akkor elvesztettük a játékot. Tehetünk bármit, fel is adhatjuk magunkat a másikért, csupán attól még nem lesz gyorsabban felkészülve ránk, vagy épp a helyzetre. Mindenki a saját tempójában sétál be a célba. Vagy jelenesetben egy kapcsolatba.

 

 

Azt hiszem, a feladás ott kezdődik, amikor a lehető legnagyobb szabadság van a szívedben a másik iránt éppúgy, mint saját magad iránt. Igazából ez nem is feladásnak minősül, hanem engedésnek: megengedni magadnak azt a luxust, hogy önmagad légy, és valódin megéld azokat az érzelmeket a másikkal, amit legbelül érzel. Hogy azokat a félelmeket, amiktől rettegsz, képes legyél megfogni és szembenézni velük. Hogyha szereted, akkor kimondod. Cenzúrátlanul és őszintén és néha eléggé puritán módon, de megteszed, mert minden annyira automatikusan jön belőled, és hirtelen azon kapod magad, hogy egyszerűen nem is létezik másik opció annál, hogy teljesen átad a másiknak saját magadat. Nincsenek hazugságok, és megjátszott mosolyok, hanem „Ez vagyok én? Akkor azt csinálom, amit érzek. Ezt érzem.”

 

feladhatod magad 02

 

 

Feladom a társadalmi-elvárás felé lévő megfelelési-kényszerem a valóságért, az őszinteségért, a tökéletes kirakat nélküli életért. Amikor szerelmes vagy, jobb esetben, önmagaddá változol. Nem akarsz megfelelni senkinek sem, hiszen boldog és kiegyensúlyozott vagy a jelenlegi állapotodban; talán túlságosan is nagy lelkibéke kerít hatalmába. Nem az leszel, aki azt nézi, hogy vajon ki mit mondd róla és hasonló, hanem magától értetődően úgy élsz, úgy beszélsz, úgy cselekszel, ahogy belülről jön. Erről a feladásról beszélek most: feladom a világ felé elvárt megfelelési-kényszerem saját magamért, és azért a személyért, aki elrabolta a szívem. Meg a lelkem. És honnan tudjuk, hogy a másik is feladja-e értünk az akár tudat alatt létrejövő addigi álarcait? Először is, nem tudjuk, hanem érezzük. Annyira csodálatos, valami teljesen megmagyarázhatatlan dolog, hogy mennyire képesek vagyunk megérezni a másikat: mindenféle értelemben. Rágondolunk valakire, és az az illető felhív minket, vagy üzenetet küld, esetleg megérezzük, ha valaki éppen rosszul van. Érzelgősé válik minden ember, még az addigi legridegebb és leghidegebb is, ha a megfelelő személynek sikerül a szívét elérnie. Aztán lehet később kiderül, hogy nem is volt annyira megfelelő, de legalább tanultunk tőle valamit. Bárki kerül az életünkbe, több leszünk általa.

 

Amikor két lélek összecsatlakozik, azt hiszem, előtte íratlan törvény a feladásként rájuk zúduló háború. Az összecsiszolódás nem jár könnyek, és tányérdobálások nélkül. Ahogy nem is történik meg rapid gyorsasággal, a maga legnagyobb egyszerűségében. Nem. Az, hogy megmutatjuk a másik félnek a legijesztőbb és megvalóságosabb arcunkat, az maga a legnagyobb kihívás.

 

feladhatod magad 03

 

Feladom a megfelelési-kényszereket, és ezzel egyidőben, elkötelezem magam az érzelmeknek. Annak a már kimondott érzelemnek, hogy szeretlek. Hogy én aztán nem futok sehová, és látszólag te sem. Belerepülsz a legnagyobb ketrecbe, ami spirál alakú. És jól érzed magad. Bármit képes lennél otthagyni, és pusztán egyetlen egy nyamvadt szóért, amit egy szenvedélybe bújt átlagos estén kaptál. A nők tényleg ennyire naivok? Tényleg kiugrunk már a boldogságtól, ha a látszólagos másik felünk azt meri mondani, hogy szeretlek? Nem kérdőjelezzük meg, hogy hol volt eddig? Nem kérdezzük meg tőle, hogy miért pont most? Elhisszük neki, hogy komolyan gondolja, hogy je, végre kimondta, ámen, és folytatjuk tovább az életünket teljes harmóniában? Ennyi nekünk bőven elég? Hogy sikerült megnyitnunk azt, akinek elvileg nehéz beszélnie arról, ami a szívében zajlik?

 

Tényleg elég ennyi a szerelemhez? Bár, hogy elég, azt nem tudom, de totálisan megnyugszol attól, ha a másik is kimondja. Ha a másik is mesél, te pedig hirtelen kikerülsz a semmit-sem-tudsz körforgásából. Fellélegzel a rád zúduló tudásba. Fellélegzel, hogy az eltelt éveknek mégis volt értelme. Hogy tényleg annyira bolond mégsem vagy, mégis tudod, milyen mikor türelmesnek kell lenni.

Meggyőzöd észrevétlenül magad, hogy tök rendben van, hogy önmagadat feladod valaki másért. Mármint, ő kerül az elsőhelyre, és nem te, és ez nem zavaró, hanem magától értetődő boldogság. Talán a másiknak meg pont ez a teher, mert érzi, hogy ő mindennél és mindenkinél fontosabb lett, és lehet, hogy ezt ő ennyire így nem tudja viszonozni.

 

feladhatod magad 04

 

Szóval igen, feladhatod magad másért, és valamilyen szinten fel is kell, ez ilyen kimondatlan törvény, főleg azután, amikor a férfiember is a szemedbe mondja a szeretlek szót. Mi pedig vagyunk olyan hülye nők, hogy elhisszük, hogy vége megnyugodhatunk. Egy kapcsolat az igazi lassú víz, partot mos elvet követi, hova is sietnénk? És igen, a másik is feladja érted, ha küzd magában. Ha nem érezne semmit, nem is küzdene, csak játszana ide-oda.

 

Addig jó, amíg harc van a szívekben, a lélek addig a pontig marad tiszta.  

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ezek is tetszeni fognak:

 

Kitartasz mellette még akkor is, ha reménytelen a kapcsolat?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!