Az anyós egy veszélyes és időzített bomba. (Tisztelet a kivételnek). Az anyósokkal vigyázni kell, mert féltékenységi rohamot kap attól, hogy egy hárpia miatt elveszítheti az egyetlen, kicsi fiát. Egy anyós rögvest ellenséges, mert egyrészt a legjobbat szeretné a fiának, másrészt meg gyanakodva néz rád: nehogy már elrabold a helyét a családban. Egy anyós veszélyes, de vajon egy após nem az, aki félti a kislányát? Talán néha még rosszabb is: egy após aggódik, nem rivalizál.

 

 

miert maradunk olyan kapcsolatban 01

kép: twitter.com

 

Főleg akkor aggódik, ha nem volt mintafiatalember ifjú korában, és belegondol, hogyha a lánya választana egy olyen férjet, mint amilyen ő volt, akkor tuti megütné a guta.

 

Na de mi van akkor, ha mi magunk, a Nők, szeretünk bele egy olyan pasiba, akiről tudjuk, hogy rossz, hogy ott kéne hagyni, de mégsem tudjuk, viszont megfogadjuk, hogy az ilyen típusú férfiakat a saját lányunknak nem fogjuk engedni? Nem mintha bármilyen beleszólásunk lenne majd. Nem szeretnénk, hogy a lányunk is elkövesse ugyanazt a hibát, mint mi, de valójában miért is lenne hiba? Vajon miért óvnánk a lányunkat attól a szerelemtől, amiben éppen részünk van? Talán mert hangos, harcias, és többször fáj, mint egy normális kapcsolat?

 

Azt mondják, amíg fáj, addig jó. De meddig egészséges? Meddig nem ön-, és közveszélyes a szenvedély tüze, az orbitálisan égető temperamentum két ember között?  Meddig szabályos az a norma, ami egy rendes párkapcsolat működéséhez szükséges? És mi egyáltalán a normális, a természetes, a magától értetődő tettek összegzése? Mi számít pontosan kiszámítható kapcsolatnak? És egyáltalán ki lehet számítani a szerelem következő lépéseit, vagy hagyni kell, hogy magától hulljon a falevél a levegőben, hogy aztán egyszer csak leérkezzen a földre?  

 

Azt mondják, az az Igazi, aki mellett szabadabbnak érezzük magunkat a megszokott szabadságnál. És a szabadság eleve félelmetesen biztonságos, olykor magában hordozva a legnagyobb fájdalmat is, viharok képében. A szabadságban minden benne van, a legvalóságosabb módon. Tehát, ha az a személy az Igazi, aki mellett szabadnak érzed magad, akkor az azt jelenti, hogy a legszélsőségesebb hullámvasúton ülsz az érzelmek börtönében, és tudod, örömittasan szétszedve, mégis a legpontosabban összerakva definiálhatod saját magadat. Mert az Igazi nem a csendes állóvíz, nem a hozzád köthető másik feled, akivel soha egy elcseszett probléma sincs, és akinek a számára te is maga vagy a minden másodperces tökéletes emberi viselkedés. Nem. Az Igazi igenis ordít, ha fáj, de veled együtt nevet, amikor jó, és tudod, egyik helyzetben sem lennél máshol, mással, csak és kizárólag vele: megtanulod, hogy van olyan, amikor a poklot és a mennyországot nem lehet különválasztani egymástól, a legpozitívabb értelemben.

 

miert maradunk olyan kapcsolatban 02

 

Ettől féltenénk a lányunkat majd? Ettől a szélsőséges hullámvasúttól, amiben nem csak jó érzések vannak? Ahol hirtelen minden rázúdul majd, ahol napról-napra újra definiál mindent, a másikkal lévő kapcsolatát is, és ahol napjában ötszörös önismereti-barangoláson vesz részt?  Ettől a fajta utazástól kímélnénk meg csak azért, mert nem biztonságos? Ettől a fajta önismereti kalandtól óvnánk csak azért, hogy ne érjen el hozzá a néha túl vad és szürke valóság? Nem menthetünk meg senkit sem, ahogyan senkit sem védhetünk meg a zivataroktól, a belső háborúktól, a csalódásoktól, és ezernyi negatív érzelemtől. Viszont azt is szokták mondani, hogy minden ember a saját hibájából tanul, tehát miért is akarnánk megóvni az ilyen mindenes-szerelemtől a lányunkat? Mert féltjük? Nagy cucc; jobb esetben a nagy szerelmünket is féltjük a bajoktól, és minden szorult helyzetet megoldanánk helyette. Ez már csak ilyen. A szeretet ilyen.

 

De mi jogon féltenénk a lányunkat attól, amibe mi is önként és dalolva sétáltunk bele? Mi se hallgattunk senkire, sőt, mérgesen hátraarcot csináltunk, és becsaptuk az ajtót azt kiabálva, hogy ide soha többet vissza nem jövünk. Akkor se, ha a saját vesztünkbe rohantunk bele, és igen, mindenkinek volt pár ilyen az életében: amikor úgy érezte, hogy most van vége, és nincs tovább. Hogy lent vacogsz a sötét mélyben, s nincs kiút, ettől nem féltjük a lányainkat? Ettől a kilátástalanságtól? Féltjük a rosszfiútól, de saját magától nem, mert az az élet rendje, hogy önmagát megismerje? Féltjük, hogy rossz társaságba keveredik, hogy x és y beleviszi őt egy ijesztően kemény világba, de az fel sem merül, hogy önmagát sodorja legtöbbször bajba? Miért érezzük úgy, hogy a többieket kell hibáztatni, saját magunk helyett?

 

miert maradunk olyan kapcsolatban 03

 

 

A saját magunk keresztjének beállított párkapcsolatunk pedig miért is lenne rossz? Mert kicsit bonyolultabb, mint az átlag? És? Miért maradunk akkor mellette, ha nem bírjuk tovább? Miért maradunk egy olyan mellett, aki van, hogy hetekre, hónapokra eltűnik csakúgy? Aki az sem tudja, kik vagyunk a számára? Akiben a múlt él, és nem a jelen?

 

De tudjátok, mi jogon gondolkodunk ezen, hogy mi lenne, ha elhagynánk, ha mi sem vagyunk 120%-ban tökéletesek a másik számára? Mi jogon hisszük azt, hogy mi aztán mindent megtettünk annak érdekében, hogy ez a párkapcsolat mükődjön?

 

Saját magunk miatt nem engednénk meg a jövendőbeli gyermekünknek, hogy olyan embert válasszon majd, amilyenek mi magunk voltunk, vagy akit mi választottunk egy adott élet szakaszban: mert pontosan tudjuk, hogy mennyire rohadtul nem bánunk tökéletesen a másik féllel. Ha valami nem működik, arról nem csak a párunk tehet, sőt.

 

Nézz a tükör mélyére, hogy meglásd a kapcsolat mibenlétét.

 

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Meglepő lehet, de igenis sok férfinak van önértékelési gondja

 

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!