Megkérdezte egy kolléganőm, hol veszem a ruháimat, mert mindig annyira csinosan vagyok öltözve. Én pedig erre azt feleltem, hogy másodkezű ruhaboltokban meg a netről a különböző ruhacserés csoportokból. Azt mondta: én ezzel nem büszkélkednék.

Talán egy kis részünk nálunk, nőknél, tényleg vágyik arra, hogy eljöjjön a fekete hajú, kékszemű, fehérlovon vágtázó herceg, aki megment minket, és aki úgy szeret bennünket, ahogyan vagyunk. Akivel nincsenek problémák, lezáratlan akták, és üresen tengődő szavak meg tettek. Akivel minden tökéletes, és ebbe a tökéletlenség is beletartozik. Aki létezik, fogja a kezünket, és megóv a nagyvilágtól. De legjobban saját magunktól. Vágyunk arra, hogy ne mi legyünk a megmentők, hanem végre egyszer a férfi legyen az, aki nem szégyelli azt, hogy gondoskodik az asszonyról.

Nyár van. Bulihegyek vannak mindenütt. Szinte minden hétköznapra, hétvégére jut valamilyen fesztivál. Balaton Sound, EFOTT, FEZEN, Rockmaraton, Sziget és a többi. A bulizni vágyó fiatalok, de még néha a középkorúak is már hetekkel korábban rá vannak készülve, hogy mennek és kiengedik gőzt. Illetve egyesek inkább szétcsapják magukat. Mivel ma már az számít igazi partiarcnak, aki mindenben benne van, akin minél kevesebb ruha van, minél feltűnőbb vagy akár minél részegebb.

Miért kell ehhez az intelligencia? Jobban mondva az intelligens nő? Mert ők nemcsak magukkal foglalkoznak, hanem a környezetükkel, a világ sorsával is. Meg kell némi ész ahhoz, hogy felfogja, mekkora bajban van a Föld és nemcsak elintézi egy vállrándítással, hogy lesz, ami lesz, max a gyerekei térdig gázolnak majd a műanyagban télen hó helyett. Kell az intelligencia ahhoz, hogy az ember rájöjjön: tenni kell valamit.

Azt fogod mondani, hogy nem vagyok normális. Bár biztos lesz olyan is, aki igazat ad nekem. Főleg olyanok, akik hasonló cipőben járnak, mint én. Bőven megütöm a plus size kategóriát. Az őszi-téli időszakokban még remekül el vagyok. Még a tavasziban is. De most, hogy nyár van, fokozottan megnőtt a diszkomfortérzetem. Viszont inkább vállalom, hogy megsülök, mintsem mindenki rajtam nevessen.

Nagyon sokan úgy vannak vele, hiszen ezt nevelték beléjük, - maga a társadalom meg a szülők is -, hogy a férfiak nem sírnak, nem mutatják ki az érzéseiket, és úgy dobálóznak a nőkkel, mintha rongybabák lennének. Egy férfi sosem sír nyilvánosan, de amúgy akkor sem, ha egyedül van, mert az már nem férfi, hanem nyúlbéla. A nő pedig maga az érzelmi hurrikán, jobban beszél, mint cselekszik, mert gondolkodólény, néhanap túl is agyal mindent, és ráadásul érzelem nélkül nem tud szeretkezni.