Azt szoktuk mondani arra, hogyha valaki nem bír magával, hogy forr a vérre. Flörtöl és tovább is megy, ha úgy van, olykor már gátlástalanul élvezi a földi létet, mindenféle gondolkodás nélkül, pusztán ösztönből, és van, hogy viselkedését észre sem veszi. Annyit vesz észre, hogy szabadság van, hogy most buli van és minden jó. És nem érti, amikor azt mondják neki, hogy most ő az, aki játszadozik az emberekkel.

 

 

a parod legyen otthonod 01

Kép:  experto.de

 

Amúgy is, ki más venné észre a játszást, ha nem az, aki szintén játszadozik a saját életében, nem igaz? Hiszen azt nem vehetnéd észre, amihez közöd sincsen, amit sosem tapasztaltál, amit sosem használtál, mert nem tudnád felismerni a jeleit sem. Elmondhatod azokat a dolgokat, amiket tapasztalsz a másik emberen kívülállóként, csak nem mindegy, hogy hogyan teszed. Nem mindegy, hogy úgy zúdítod rá a másikra a véleményed, mintha te lennél az Isten, akinek mindent szabad, a másik pedig egy kis porszem a föld alatt, vagy pedig úgy, aki teljes lélekkel támogatja a másik embert, aki egyenértékűnek látja azt, akit kritizál, akit megérteni szeretne és nem elzárkózni tőle, akit tényleg a barátjának tart és nem holmi ellenségnek, barát címkével felcímkézve.

 

Az őszinteség között is vannak különbségek. Igazából, ha jobban belegondolsz, a hazugsággal annyira nem tudsz bántani, ahogy az őszinteség egy-egy fokozatával viszont igen. A hazugság egyik részére azt szokták mondani, hogy kegyes hazugság, az őszinteségre meg csak vállat vonnak, mintha az őszinteséget nem lehetne korlátolni, pedig dehogynem. És biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan összehúzott szemekkel,é s felvont szemöldökkel néztek arra a szópárosításra, hogy „az őszinteség egy-egy fokozata”, hiszen az emberek fejében az van, hogy az őszinteségnek nincsenek vállfajai, fokozatai, szintjei vagy különböző tónusai. Az őszinteség egyszeri, sima, nem variálható, nem vonható össze semmi mással: egyszerűen van és kész. Nem. Az őszinteségnek vannak árnyalatai, hangtónusai, egérútjai, kiválasztott igazságai.  

 

Vajon melyik fontosabb egy kapcsolatban: Ha önmagunkkal vagyunk teljesen őszinték, vagy ha elsősorban a párunknak nem hazudunk soha?

 

 

Nagyon sokáig, sőt, lehet, hogy még most is kicsit bennem van, hogy mi van akkor, ha a másik fél, - az, akivel kapcsolatban van az ember -, az egy jól irányított hazugság-játékot játszik velem csupán? Szeret-szeret, de mi van, ha mégsem úgy, csupán fél attól, hogy megbántson a teljes őszinteséggel, és így inkább behazudja saját magának meg nekem is, hogy szerelmes? Inkább bemeséli, mintsem megsértsen. Ha ez a gondolat ott bujkál a fejedben, akkor nincs mese, a feszültség rajtad érezhető, és nem tudsz megnyugodni, ami pedig egyenesen ránt bele téged a gyanakvás és a legnagyobb hárpia gödrébe, a másik meg ember legyen a talpán, ha így is melletted marad.

 

a parod legyen otthonod 02

 

Arról nem is beszélve, hogy ott lázadsz, ahol csak tudsz, miközben majd szétfeszítenek az érzelmek a szíved meg lelked mélyén. De tegyük fel, hogy kibírja, elviseli, sőt, még olyan tetteket is produkál, amitől azt veszed észre, hogy eltelik három-négy nap, egy hét, két hét, egy hónap, és megnyugodott a lelked. Már nem kavarog, már nem érzel rosszat, már csak béke van földindulás nélkül, már nem akarsz semmilyen más hímneműt magad köré rajta kívül. Mint, aki révbe ért, úgy érzed magad. Otthon vagy benne, bármilyen giccsesen is hangzik, és néha magad sem érted, hogy mi ez a nagy változás, pedig látszólag nem változott semmi sem, önmagadon kívül. Vagy tudjátok mit? Az van, az a nagyon általános tény, hogy akkor nyugszik meg az ember, amikor elhiszi, hogy képes a szeretetre, hogy arra is érdemes, hogy szeressék, amikor elhiszi, hogy nem rosszabb senkinél, csak mert másabb az átlagnál.

 

Miért olyan nehéz legyőznünk saját magunkat a szerelem nevében? És valójában nehéz, vagy csak az az igazság, hogy rossz partnert fogunk ki magunk mellé? Honnan tudjuk, hogy jót választottunk, hogy jó választott ki minket? Honnan tudjuk, hogy megéri az a kapcsolat, ahol néha lélekszakadtával zuhanunk össze? Kezdek rájönni, hogy ezek pontosan azok a kérdések, amiket minden ember ért és átélt már minden egyes kezdődő párkapcsolata előtt, csak szégyellik vagy nem merik hangosan is kiejteni a szájukon, mintha valami pestises gondolatok lennének, amiket tagadni kell. Én már nem tagadom, talán sosem tagadtam; attól még tudom, mit akarok és mennyire szeretem a másikat, vagy éppen milyen harc dúl bennem ezirányba, ha nem éppen úgy viselkedem, mintha szeretném. Nem kell mindig úgy viselkedni, tudjátok miért nem? Mert nem számít, hogy viselkedsz, ha nincs semmi tartalom benned. Ugyanez fordítva is igaz. Ha van tartalom, de nem viselkedsz sehogy, az is előbb-utóbb hello kabát lesz. A viselkedés nem függ csak és kizárólag az érzelmektől, ahogy még az agyhoz sincs semmi köze, egyszerűen van és kész; nem hiába annak, hogy csak az ember jellemvonása a viselkedés, és semmilyen élőlény nem képes rá.

 

Vajon ki mondja meg, hogy milyen a helyes viselkedés egy párkapcsolatban?

 

 

„Látszik, hogy kapcsolatban vagy.” Kapod meg az összegző kijelentést, és hangosan felnevetsz. Lassan egyhete teljesen az ellenkezőjét kaptad attól, akinek állítólag ismernie kéne téged, közben pedig mégis ő az, aki nem akar átlátni a felszínednél. Talán ő az a személy, aki miatt megerősödtem abban, hogy szerelmes vagyok. Aki miatt kitisztulok; néha szükség van a távolság azokkal, akikkel nonstop tartod a kapcsolatot. Eddig is megvolt bennem a szív-tudata, csak, amikor kurvának neveznek, rádöbbensz pár nap kattogás után, hogy valójában nem vagy rosszabb, nem vagy kevésbé szerelmes, csak az a jó kimondott flört és szabadság minden emberi lényben benne van. Főleg, ha olyan társaságba vagy, ahol simán elengedheted magad, és ettől nem leszel rossz azért, mert valaki szerint rossz vagy és nevetséges.

 

 

Pláne akkor nem, ha az vágja ezeket a fejedhez, aki állandóan azt mondja, hogy a legjobb barát(nő) vagy. Pontosan itt a lényeg: lehet őszintének lenni, sőt, kell is, de nem mindegy, hogy hogyan. Nem mindegy, hogy mikor kimondod a másik felé a kritikád, te hogyan pozicionálód magad. Ahogy az sem mindegy, hogy hogyan vagy ott a másik mellett: hogy mit engedsz be magadba a másikból, és mit engedsz ki magadból a másiknak. Léteznek tabutémák, és ha igen, akkor miért éppen azok lesznek, amik lesznek egy kapcsolatban? És ha a szerelemnél nincs, a barátságnál miért kell lennie?

 

a parod legyen otthonod 03

 

 

Felállítunk egy falat, mert azt hisszük, hogy az megmenthet minket a csalódástól, meg attól, amit nem akarunk tudni: de egy kapcsolatban nem kéne olyannak lennie, amiről nem akarunk tudni, nem igaz? Éppen azért lettünk jóba a másikkal, mert mindent is tudni szeretnénk róla és az életéről, s ez ugyanúgy fordítva is igaz. Végtére is, nehezebben veszed rá magad egy párkapcsolat kialakítására, mint egy barátság létrehozására, igaz? Akkor tehát miért kell még ezt is megnehezíteni? Miért kell árgusszemekkel vizslatni az embert, hogy mennyire hülyén létezik a Földön, miért kell kioktatni a szerelem témakörében, amikor el lehet mondani mindent úgy is, hogy nem nézzük le a másik embert? Jobb esetben a barátság az egyenjogúságról szól, míg a párkapcsolat a biztonságról.

 

Akkor is, - és visszatérve a cikk témájához -, szóval főleg akkor, amikor az egyik fél még képtelen belesimulni a megszokottnak tűnő kapcsolati sémába. Amikor még csak azt érzi, hogy ez így mind tökéletes, mind jó, de mi van akkor, ha csak egy jól álcázott színdarabba csöppentünk bele? Az ember általában akkor lázad önmaga ellen, Isten ellen, a többi ember ellen, a világ ellen, a minden ellen, amikor belül még van egy kis része, ami retteg attól, hogy amit érez/érezne az nem valós. Vagy netalántán túlságosan is valós az egész, hiszen a legnagyobb félelem talapzat általában az, amikor túlságosan érezzük, hogy élünk, hogy valóság van és nem képzelet, hogy minden lépésnél ott fogja a vállunkat a felelősségtudat. Bár, amikor százezredszerre próbálod meggyőzni, hogy te itt vagy és nem mész sehová, a százkettedikre van, hogy már rohadt fárasztó lesz, mert van, amikor úgy érzed, hogy tök mindegy mit csinálsz, mit mondasz, a másik a saját falai miatt úgysem enged át téged.

 

Azt szoktam mondani másoknak, hogy lehet bármilyen vihar, bármilyen nagy szavak arról, hogy na, most kéne az egészet hagyni a fenébe, ha belül egy picikét is azt érzed, hogy „dehogy megyek sehová, hiszen itt a helyem mellette”, akkor bizony ott a helyed a másik mellett. Mintha megírta volna az élet, azt pedig általában senki sem szokta érteni, hogy miért. Talán pont azért tökéletes, mert nem egyszerű. Az egyszerű unalmas, tudjátok, és vannak olyanok, akiknek nem való az unatkozás.  

 

a parod legyen otthonod 04

 

Először mindig saját magunkat kell legyőznünk ahhoz, hogy mükődjön a párkapcsolatunk. Le kell higgadnunk ahhoz, hogy révbe érjünk. Azt már nagyon régen éreztem, hogy valami különleges oknál fogva, de hyperszabadabbnak érzem magam, mióta az életem része a másik, és ebbe beletartozik minden: egyszerre érzem felhőtlenül szabadnak magam, és közben olyannak is, aki mintha megérkezett volna. Hazaérkeztem. És ezt az érzést egyfajta lázadással emésztettem meg, amire nem egyből, hanem mostanában jöttem rá, amikor minden össze kezdett állni az életemben. Magadra kell koncentrálnod ahhoz, hogy mükődjön a „mi”. Magadra kell kicsit maradnod, hogy megemészthesd a szeretetnek az energiáját, ami jobb esetben passzol, illetve válaszol a tiedre. Önmagadnak hazudhatsz az elején, és akkor egyből megérzi a párod is, hogy valami nem stimmel, így igazából neki már konkrétan nem is hazudsz, csak mondjuk úgy, nem kell mondanod semmit ahhoz, hogy megértse.

 

Kommunikálni. A legfontosabb dolog egy párkapcsolatban. Aztán a szabadság: lehetsz úgy elkötelezett, hogy közben független is vagy, sőt, ez lenne a legideálisabb. Először magadhoz kell hazatalálnod, hogy a másik is az otthonoddá váljon. Bár valójában ez nálam pont fordítva volt, szóval lehet, hogy először az az érzés jelenik meg, hogy a szeretet személy vált az otthonoddá, viszont ilyenkor meg is ijedsz, hiszen az a szó, hogy hazatérés, eléggé ijesztő. Főleg, ha egy másik embert jelöl. Lázadsz ellene, mert nem tudod helyre rakni, nem engeded meg azt, hogy képes legyen a másik lekötni téged. Vagy betörni, kinek mi. De valójában, és erre a napokban ébredtem rá, hogy a hazatalálás magadból indul. Ha elfogadod magadban azt, aki tényleg vagy, annak ellenére, hogy párkapcsolatban élsz vagy nem, de a valós énedet mindenestül, akkor a hazatalálás magadban megengedi azt, hogy szabadon mondhasd ki, hogy a másik az egyedülálló otthonod. Mert az. Akkor is, ha nem lesz jó vége.

 

De tudjátok mit? Hazataláltam.

 

Hazataláltál?

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Azzal zsarolsz, hogy nem szeretsz? – Azt hiszed, ez beválik?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!