El se hiszem, hogy ezen gondolkodom. Vele komolyabb? Gyerek, házasság, nagy családi ház, vagy kicsi lakás, egyáltalán közös élet? Hányszor volt már, hogy ilyen gondolatok jártak a fejedben az adott párkapcsolatodban? Hányszor vált is valóra? Hányszor képzelted el egy partnernél, hogy na, ő lesz az Igazi, aztán félév múlva hello kabát volt, és búcsúzkodás? Hányszor hitted egy kapcsolatról, hogy örökké fog tartani, aztán se szó, se beszéd vége lett? Hányszor tervezted meg a közös jövőtöket, hányszor vártad már, hogy na, most fogtok összeköltözni, aztán abból hányszor lett különválás?

 

 

gyereket vallalni olyannal 01

Kép: videoblocks.com

 

És valahogy mindig az marad tovább az életedben, akihez nem fűzött semmi jövőkép az elején, sőt, még a közepénél sem. Az a kapcsolat lett maradandó és hosszú távú, ami szépen lassan építette a saját kis medrét, és csak élvezted a létrejövő, vagy épp sorsszerű kapcsolat mibenlétét. A gondolkodásnál kezdődnek a problémák. Amikor már kézzelfoghatóan szeretnél is valamit a másiktól, vagy inkább elérkezett az idő, a belső időd, hogy elvárnál tőle valamit: mondjuk, hogy legyen melletted, vagy ne csak mondja, hanem éreztesse is néhanapján, hogy fontos vagy neki, ne adj’ Isten még azt is, hogy nem akar elveszíteni téged, akkor az eléggé ijesztő tud lenni. Nem csak a másiknak, hanem saját magadnak is. Hogy hirtelen tényleg megjelentek az érzelmek, hogy valóban lenne kapacitás az elköteleződésre, hogy akkor mi vagyunk, és nem csak „én meg te”.

 

És igen, elgondolkodsz azon is, hogy oké, össze is költözhetnénk. A másik is lelkesnek tűnik, mintha ő is már gondolt volna erre, de aztán valahogy mégis olyan nehezen akar összejönni a dolog.  Mintha a rengeteg ledöntött falak mentén lenne még egy eldugott kis fal, ami egyre jobban próbálja védeni az adott személyt. Mintha sosem akarna elfogyni, hogy teljes meztelenség legyen. A félelem nem a kisördög a jobb válladon, tudod, a félelemnek semmi köze az ördöghöz, pedig van, hogy szeretettel mondjuk ezt. De a Sátán nem fél. A Sátán sosem azt várja el, hogy rettegj, hogy félj a legkisebb árnyéktól is, és hogy lépjél vissza az utolsó pillanatban egy adott szituációtól. Nem. Az ördög bátorságot nyújt neked, mint egy jófajta elixír, ami miatt a félelmet is elfelejted. A gyerekvállalás nem az ördögtől való. A gyerekek egyszerre a legártatlanabb és legveszélyesebb teremtmények a Földön, akik még egyszerűen és puritán módon látnak minket embereket, és ezt a világot, ahová ők is születtek. Ők nem félnek semmitől sem. Mert nekik még nem kell félniük semmitől. Őket még nem befolyásolja semmi, az anyjukon és az apjukon kívül. Ők még csak tényleg élvezik azt az életet, amit kaptak. Kisfelfedezők a végeláthatatlan világban. De a gyermek nem tartozik az ördöghöz, sőt, még csak az Istenhez sem. A gyermek szabad és ártatlan, veszélyes és független. A jó és rossz metszéspontjának origójában helyezkedik el.

 

gyereket vallalni olyannal 02

 

Aztán ahogy idősödsz, úgy találnak meg a negatív szavak, a csalódás, a képmutatás, a hazugság, és ezekkel együtt a félelem is. Félni kezdesz magadtól, a többi embertől, a közelkerüléstől, a távolódástól, az őszinteségtől, a hazugságtól, a különválástól, az összejövéstől, az utálattól, a szerelemtől, a szeretettől, a felelősségtől, az elvárásoktól, a nincsen semmi bajtól, a párkapcsolattól, a házasságtól, az összeköltözéstől, a veszekedéstől, a kimondott szavaktól, a ki nem mondott érzelmektől.

 

De, ha nem az ördögtől való a félelem, akkor mi számít rossznak? És egyáltalán rossznak számít, ha nincs bennünk félelem, vagy ha nem engedjük, hogy elhatalmasodjon rajtunk? Egyáltalán ki kell magunkból tépnünk a gonosz énünket?

 

Amikor X már annyit csalódott az emberekben meg a szerelemben, és a párkapcsolatokban egyaránt, hogy inkább egy fal mögé bújik el, mintsem kilépjen a napra, hogy „hahó, itt vagyok, gyertek”, az mennyire számít rossznak? Hiszen retteg, hogy odaadja újra a szívét valakinek. Retteg, hogy megengedje magának is, hogy érezzen. De a rettegés nem az ördögtől való, sőt, ha ki lehet jelenteni, akkor ilyenkor a mérleg oldala egy picikét Isten felé hajlik.

 

A jóban mindent megkérdőjelezünk, főleg saját magunkat, s a többiekkel való kapcsolatainkat. A jó az önzővé tesz minket, hogy minden csak és kizárólag rólunk szóljon. Megkérdőjelezzük a szeretetet, az odaadást, az ottlevést. Hisz az ördög nem akar mást, csak szabadságot. Minek korlátozni bárkit is, amikor mindenki épp a függetlenségéért harcol? Kettősmérce, és egyik sem megfelelő: nem lehet csak a jónak élni, ahogy a rosszat sem szabad előtérbe helyezni. Az a bizonyos egyensúly a kettő között, az kell az élethez. Aki elítéli az ördögöt magában, az nem fogja igazán élni és értékelni a jót. Aki a jóra koncentrál, a rosszat pedig igyekszik kiiktatni az életéből, - hisz az szerinte csak bűnbe viszi az embert - az örökösön félni fog valamitől, és sosem fogja teljesen kiismerni saját magát sem. De, aki tisztában van azzal, hogy a jónak és a rossznak is helye van az életében, az lehet, hogy szintén kibillen néha-néhanap, viszont sosem fog elsüllyedni végérvényesen. Nem hagyhatod hátra egyiket sem. Nem hagyhatsz hátra végül senkit sem, aki igazán közel került a szívedhez.

 

gyereket vallalni olyannal 03

 

Amikor normális esetben felmerül a gyermekvállalás kérdése egy párkapcsolatban, akkor a felek automatikusan félnek tőle. Nem a gyerektől, nem is egymástól, hanem saját maguktól. Hogy milyenek lesznek, hogy milyenekké fognak válni a szülés után, hogy mennyire örökölték azt a saját szüleiktől, amit valójában nem akarnának tovább vinni. Attól is félnek, hogy mi lesz a gyerekkel: hogy vajon hogyan születik meg, egészséges lesz-e, és már-már görcsösen akarják, hogy az a kilenchónap tökéletesre sikerüljön. Pont úgy, ahogy majd a jövevény egész élete. Aztán valahogy a félelem átvált természetessé, és hirtelen felhőtlen boldogsággal várni kezded. Lebegsz a levegőben, a térben és az időben.  A félelem lassan hétköznapi dolog lesz, ami hozzánk tartozik. Beszívjuk és kifújjuk a füstöt. Hozzászokunk a gondolathoz, hogy hamarosan nem csak ketten, hanem hárman leszünk a lakásban. Aztán megszületik a gyerek, mi pedig belezuhanunk az új szerelembe: az anya-gyerek, és az apa-gyerek szerelembe, és csak az alapszerelem szorul háttérbe, az anyáé és az apáé. A félelem először természetes lesz, majd átvedlik azzá, hogy minden a gyerek körül forog. És itt kezdődik el a legnagyobb baj. Mert, ha eddig olyan emberrel voltál együtt, aki alapból félt az elkötelezettségtől, aki alapból nehezen mutatta ki, hogy kötődik hozzád és szeret, az rendkívül jó apává válik, csak tőled fog egyre távolodni, ha nem vigyázol rá úgy, mint eddig.

 

Az ördög nem fél. Az ördög nem a háttérben húzódik meg, nem is a felszínen, hanem a részletekben. Az ördög nem a gyereknevelésnél jelenik meg, hanem a közte futó párkapcsolatban: amikor elfelejtjük egymást egy harmadikért. Aki lehet, hogy közös, meg a mi vérünk, de mégiscsak hajlamos az ember, hogy a gyereke miatt feláldozza a kapcsolatát a másik féllel. Pedig nem lenne muszáj, és mégis hányan is teszik ezt? Mintha hátra lehetne dőlni, hogy megvan a gyerek, már nem érdekel semmi sem. Lókakit. Egy gyerek sosem lehet mentség a széthulló párkapcsolatra. Egy gyerek sosem lehet az, akit csak azért akarunk, hogy megmentse a házasságunkat. Egy gyerek sosem lehet válasz a két felnőtt elhidegülésére egymástól.

 

gyereket vallalni olyannal 04

 

Mi van akkor, ha egy olyan emberrel szeretnénk közös jövőt, aki csakúgy retteg a párkapcsolati elvárásoktól? És egyáltalán tényleg retteg tőle? Nem csak mi vagyunk túl nagy hárpiák, akik bizonyos szint felett többet várnak el a párjuktól? Vagy nem lehet, hogy valójában nem is fél tőle, csupán mi nem vagyunk elegek a számára, és ezt tudat alatt pontosan tudja?

 

De végül becsusszan egy gyerek. Aztán lehet kettő, három, négy. Most maradjunk egynél. Becsúszik egy gyerek úgy, hogy mind a ketten szerettétek volna. A szív megvan köztetek meg a kapocs is, csak néha az elvárásokkal álltok hadilábon meg a szabadság kérdéskörrel, de hát nem létezik (pár)kapcsolat kompromisszumkötések nélkül, ugyebár. De ez mind nem is fontos, mert tudjátok mi a hihetetlenül észvesztően, már-már klisésen iszonyat fontos? Hogy otthon vagytok a másikban, és ő is otthont talált bennetek. És így jöhet akármilyen zivatar, hóvihar, erdőtűz, meg bármilyen nehézség, akkor is maradtok. Lehet, hogy van olyan idő, hogy legszívesebben összepakolnátok és elhúznátok a vérbe jó messzire az adott párotoktól, meg lehet, hogy néhanap már azt se tudjátok, hogy kell-e ez mind a kettőtöknek, és egyáltalán mi ez köztetek, de akkor is maradtok. Összevesztek, pár napig nem beszéltek egymással, maximum a közös konyhában találkoztok, hogy megigyátok a kávétokat és elszívjátok a cigarettát, de aztán újra az van, hogy te vagy a békém és az otthonom. Igen, lehet nagycsaládot tervezni azzal, aki kifordít néha saját magadból is. Mert csak az otthon képes arra, hogy olyan éned kerüljön felszínre, amit eddig még csak hallomásból sem ismertél.

Türelem kell, nyitottság és feltétlen nélküli hit. Mert a hit ezerszer többet jelent a bizalomnál.

 

És TE otthon vagy valakiben éppen?

 

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

A legnagyobb hatalom a szerelem, amitől félelmeket hajigálsz ki az ablakon

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!