Tibi feleségének gyomorrákja van. De mire észbe kaptak, már áttétes lett. Egy golflabda méretű dudor van a hasán. Mikor azt vizsgálták, akkor derült ki, hogy már az agya is tele van daganatokkal. Már alig-alig van magánál a felesége. Egyre kevesebb a tiszta pillanata és rettenetes fájdalmai vannak. De egyszer, mikor igazán magánál volt, arra kérte őt Angéla, hogy vessen véget a szenvedésének. Ne hagyja őt így elmenni. Csak annyit kér tőle, hadd aludjon el békességben. Örökre.

 

 

engedjem meghalni 01

Kép: yahoo.com

Borzasztó ez a rák. Tényleg nem válogat. Angéla sosem dohányzott és csak alkalmakkor ivott. Igazság szerint amennyire lehetett, odafigyelt az étkezésére. Még csak harmincas éveink közepén járunk, gyerekünk sincs, de Angi már haldoklik. Ilyenkor szoktam azt kérdezni, hogy van-e Isten. Hirtelen szereztünk tudomást a rákról és annyira progresszívnak bizonyul, hogy három hete már csak a kórházban van és folyamatosan romlik Angi állapota. Morfiumon él.

 

Feladtam a munkámat és minden szabad percemet vele töltöm. Mellette van az anyja is. Eleinte még bíztatott, ahogy az orvos is, de az első sugárkezelés után kiderült, hogy nincs remény. Teljesen felesleges lenne bármit is tenni. Angi teste már tele van a rákkal, mindenhova beette magát.

 

Annyira nagy a kontraszt. Néhány hete még abszolút boldogok voltunk. A gyereket terveztük, a horvátországi nyaralást, az új kocsit neki. Még volt rajta egy kis felesleg, amitől ő szabadulni akart, én meg kérleltem, hogy ne tegye, mert olyan csinos így. Akkor még gyönyörű barna haja volt. Mára csontsovány lett, a bőre egyre sápadtabb, már-már szürkés, és a haja csomókban hullik. Többségében alszik, vagy szenved a fájdalomtól. Azt hittem erős férfi vagyok, de csalódnom kellett magamban. Amikor nem látja, szüntelenül sírok. Vele együtt haldoklom, bár elképzelni sem tudom, milyen szörnyű fájdalmai lehetnek.

 

Mégis, az volt az igazán kegyelemdöfés, amikor egy tiszta pillanatában a szemembe nézett és azt monda: Tibi, ne hagyj tovább szenvedni. Hagyj elmenni. Feladta. Már nem akar élni. Már semmit sem remél. Persze tisztában van az állapotával, de én szerettem volna még hinni. Hogy amilyen gyorsan jött a romlás, olyan gyorsan érkezhet a gyógyulás. Hiszen léteznek csodák. Nem hiszem, hogy pont velünk ne történhetne meg! Nem utálhat ennyire az ég!

 

engedjem meghalni 02

 

Olyat kért, amit nem adhatok meg neki. Bár már kezelést nem kap, csupán a fájdalmát csillapítják és velem együtt várnak, de nem kérheti tőlem azt, hogy rövidítsem meg az életét. Bár bevallom, néha arra gondolok, talán jobb lenne. Ha nem szenvedne többet, ha békében elmehetne. De a következő pillanatban már lelkiismeret-furdalásom van, hogy ilyenre gondolok és vadul kapaszkodok belé: nem engedhetem el. Még van egy kis időnk, talán azalatt történik valami!

 

Az biztos, hogy nem lehetek az, aki dönt a sors a felől. Nem vagyok Isten. Hozzáteszem, vallásos sem. De hiszek abban, hogy létezik valamiféle sors. Ám nem az én dolgom, hogy belenyúlkáljak annak a dolgaiba, aki az eseményeket rendezi. Még akkor se, ha az életem értelme kéri tőlem.

 

engedjem meghalni 03

 

Már csak annyit tehetek, hogy nem hagyom magára. Éjjel-nappal mellette vagyok, csak néha vált le az anyja vagy a testvére. De nem mozdulok mellőle. A kórházban már a nővérek, orvosok megszokták a jelenlétemet és senki sem akar elüldözni. Ők úgy gondolják, hadd maradjak, hiszen az utolsó perceket töltöm együtt a feleségemmel. Néha én is így gondolom. Hajlamos vagyok lemondani róla, és azt gondolni, hogy valóban ezek az utolsó pillanataink. Minden alkalmat meg kell ragadjak és elmondani, mennyire szeretem, milyen fontos nekem és könnyíteni minden más terhén, amin csak segíthetek.

 

Ám úgy fest, hogy ilyen bolond, ambivalens ember vagyok, mert a következő nap vagy percben meg úgy gondolom, hogy túl fogja élni, valahogy meggyógyul és utána megvalósítunk minden álmot, minden tervet, amit csak szerettünk volna. Van még időnk. Nem tudom, miért sújt bennünket – vagy csak engem – az ég, de ez egy próba, amit ha kiállunk, boldogság lesz érte a jutalmunk. Olykor jól esik hinni, remélni, máskor viszont képtelen vagyok rá.

 

 

Egyszerre öröm és fájdalom fogni a kezét az ágya mellett, figyelni, hogy lélegzik-e még és néha váltani vele pár szót, még ha zavaros is már az elméje. Folyton ez a kettőség dúl bennem. Úgy szeretnék tenni valamit, de nem tehetek. Amit meg kért tőlem, azt nem tehetem. Remélem, megbocsátja majd gyávaságomat, ha ez ugyan az. Csakhogy amíg lélegzik, hagynom kell élni és remélnem kell, hogy talán csoda történik.

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

A feleséged vagy a baba életét mentenéd meg? És te, feláldoznád magadat?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!