Mostanában az életem egy merő szenvedés. Nemrég váltunk el a férjemmel. Tizenkét év után. Már önmagában is óriási érvágás volt. A gyerekeimmel sem túl jó mostanában a viszonyom. Néha az az érzésem, hogy utálnak. Közben a legkevésbé sem érzem jól magamat a bőrömben és az sem segít, hogy utálok bejárni a munkahelyemre. Annyira szenvedek. Vajon ez mind az én hibám?

 

 

eletem szenvdes en tehetek rola 01

Kép: rawpixel.com

 

Igen, az utóbbi hónapokban úgy érzem, minden összejött. Az életem csupa szenvedés. Semmi sem akar összejönni, amit szeretnék. Szeretnék talpra állni, új életet kezdeni, lefogyni, megszépülni, egyszer egy új partnert is találni, előrébb lépni a munkahelyemen, az életben, de semmi. Egyik sincs kilátásban.

 

Csak az, hogy felébredek és azt kívánom: bár ne élnék. Aztán a gyerekeimre gondolok, akik miatt legalább ahhoz meg jön a kedvem, hogy felüljek. De arra gondolok, már előre utálom az előttem álló napot. Elegem van a hülye főnökömből, a kollégákból, de még az emberekből is. Néma csendben vagy vitázva, de elkészülünk reggel a srácokkal. Már jó ideje alig beszélünk, egyszerűen elzárkóznak előlem. Őket is megviselte a válás. Az is, vajon mennyiben az én hibám? Valóban nem voltam jó feleség és azért váltunk el? Egyáltalán meddig kell még szenvednem miatta? Meddig érzem magamat megsebzett vadnak?

 

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék a kudarcaimra. A férjem lelépett és összejött egy fiatalabb nővel. A kolléganőim kapják a bónuszokat meg az előléptetéseket, akik meg se dolgoztak érte. Ellenben gyönyörűek. Én meg úgy nézek ki, mint egy megviselt mami. A mérlegen a számok az Istennek sem akarnak lejjebb menni. Sehogy sem akar a tükörben mosolyra állni a szám. Egy megcsömörlött bányarém néz vissza rám a tükörből. Mégis, minek kellene örülnöm? Hogy képtelen vagyok egyről a kettőre jutni? Hogy elhagytak? Hogy a barátaim már mióta felém se néztek? Hogy nap, mint nap a környezetem rajtam vezeti le a feszültséget?

 

És akkor hogy alszom el? Magányosan. Sírva. Mert üres az ágyam. Nincs mellettem egy férfi, aki szeretne. Még a lehetőségét se látom annak, hogy legyen, mert ahhoz ki kellene néznem valahogy és kimászni a depresszióból. De ha egyszer semmi nem jó az életemben, akkor hogy ne legyek depis? Mitől jönne meg az optimizmusom? Azért látom sötétnek és reménytelennek az életemet, mert egyelőre az is.

 

eletem szenvdes en tehetek rola 02

 

De gyakran felmerül bennem a kérdés: vajon a jelenlegi helyzetemről én tehetek? Talán ha jobban erőltetném a kapcsolatépítést a gyerekeimmel és nem rájuk hagynék mindent, javulna a viszonyunk? Vagy talán munkahelyet kellene váltanom. Ahol jobban értékelnek, megbecsülnek és akár meg is fizetnek. Ha többe mozognék, áldoznék magamra, talán szebb is lehetnék. Olyan külsőm lehetne, amivel elégedett lennék. Még az is lehet, hogy ideje lenne megvalósítani a régi vágyaimat, utazni, élni és nem mindig azt nézni, hol jártak mások és mennyi mindenből maradtam ki.

 

Igen, mindezt megtehetném, ha lenne hozzá lelki erőm. De nincs. Bevallom, gyenge vagyok. Hiszen nem történik semmi olyan, amitől erőre kapnék. Nincs meg a szikra ahhoz, hogy talpra álljak, véget vessek a szenvedéseimnek. Tudom, egyesek szerint a csodára várok, ami sosem jön el és önmagamon kellene segítenem. Nem arra várni, hogy majd valaki megsegít vagy hirtelen történik velem valami csodálatos dolog.

 

eletem szenvdes en tehetek rola 03

 

Olyan szörnyen megvetendő, hogy erre várok? Hogy kellene egy kis fénysugár ahhoz, hogy egyáltalán visszatérjen belém az élet? Hogy legyen elég erőm kihúzni magamat a gödörből? Sajnálom, én egy olyan ember vagyok, akinek erre van szüksége. Mások talán hamarabb talpra állnának az én helyzetemben, csakhogy én nem vagyok rá képes. Lehet erre azt mondani, aki hülye haljon meg, és akkor szenvedjen. Azt teszem. Néha hajlamos vagyok azt hinni, meg is érdemlem. Amiért nem voltam elég jó feleség és anya. Amiért mindig kerülöm a konfliktust, beértem kevesebbel és lusta voltam kiállni magamért vagy tenni a vágyaim megvalósításáért.

Lehet, hogy a barátaimnál is azt tette be a kaput, hogy sokat panaszkodtam. Igazán nem akartam. Nem tehetek róla, ha egyszer ezek történtek velem és nem tudok csak úgy átlépni felettük, mi másról beszélnék, ha nem a fájdalmamról? Megeshet, hogy nem vagyok éppen vidám társaság, de nem arra valók a barátok is, hogy meghallgassanak és átsegítenek a nehéz időszakon?

 

De most már nem számít, mert szinte teljesen egyedül vagyok. Ezért is van időm ilyen sokat gondolkodni azon, mit rontottam el és hogy mit kellene tennem, hogy végre valahára véget érjenek a szenvedéseim. Lehet, hogy senkim nem halt meg, nem vagyok halálos beteg és a házamat sem árverezik el a fejem fölük, de nekem éppen ezek a gondjaim és az én világomban elég súlyosak. Talán lesz, aki megért.

 

Imola gondolatait meséltük el. 

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ezek is tetszeni fognak:

 

Nem fogok megváltozni a kedvedért! – Az a rosszabb, aki elvárná vagy az, aki nem hajlandó rá?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!