Emmát nagyon rosszul érintette az, amit azután kapott, hogy egyes emberek megtudták, hogy az édesanyját idősek otthonába adta. Számára felfoghatatlan, hogy mi olyan bűnös dolog abban, hogy megtette. Többen is kritizálták érte, hogy lehetett képes arra, hogy beadja egy otthonba azt, aki felnevelte, etette, ruháztatta. Micsoda hálátlanság! – mondják neki és ő azóta sem tért magához a sokktól.

 

 

idosek otthona 01

Kép: medium.com

 

Fodrász vagyok. A hajakhoz értek meg esetleg az emberek lelki világához. Szívesen meghallgatom őket és a panaszaikat, ha kell, a véleményemet is szívesen elmondom. És mi az, amihez nem értek? Az ápolás. Nem vagyok sem nővér, sem orvos. Ennek ellenére, amíg tudtam, ápoltam a beteg, hatvankilenc éves édesanyámat, aki már túl van egy kisebb agyvérzésen, csontritkulása van, csípőprotézise, vizelet és széklettartási panaszai, a demenciával is küzd és még hosszasan sorolhatnám a gondjait. Nekem viszont van két tinédzser gyerekem, akiket egyedül nevelek, mert elváltam. Testvéreim sincsenek. Tehát, lássuk a tényeket: édesapám meghalt, anyámat minden nap meglátogattam és gondoztam, közben a gyerekeimet neveltem és dolgoztam. Ez ment két évig és sajnálom, nem bírtam tovább.

 

Ahogy anyám panaszai egyre erősödtek, sokasodtak, képtelen voltam már arra, hogy ezt csináljam, egyedül, segítség nélkül. Az még a kisebb baj volt, hogy már a kocsiban, vezetés közben is el tudtam aludni olyan fáradt voltam, és hogy anyám emelgetésétől meg az egész napi talpalástól az én hátam, lábaim, ízületeim is kikészültek. Az sem érdekelt, hogy már szemernyi magánéletem sem maradt. Az, hogy nem maradt időm párt találni, ismerkedni, teljesen mellékes volt, de már csak telefonon tartottam a kapcsolatot a barátaimmal is.

 

Viszont a gyerekeim rossz tanulók és szemtelenek, figyelemhiányosak lettek, természetesen egyik következett a másikból. Először csak panaszkodtak, hogy keveset látnak, azután már flegmák és mérgesek voltak rám, ami a helyzetükben teljesen normális volt. Apám halála után teljesen rám maradt az anyám és tessék: nem hagytam magára, sem a sorsára, gondoztam és ápoltam, ameddig bírtam.

 

idosek otthona 02

 

De eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, elfogyott az erőm. A fizikai. A lelki már régen, mert szenvedtem, sírva aludtam el minden este. Ezért mikor felkelni is nehezemre esett az ágyból és végig csinálni egy szokásos napot, akkor úgy döntöttem, beadom anyut egy idősek otthonába. Eleinte mindkettőnknek voltak fenntartásink, de megnyugtattak bennünket és ő is belement. Beköltözött és ott sem hagytam magára, természetesen így is minden nap, vagy nagy ritkán csak második nap, de benézek hozzá. Nem azért raktam be, mert nem szeretem, mert gyáva vagyok és nem akarom vállalni érte a felelősséget. Hanem mert nem volt más választásom.

 

Ezzel pedig nem vagyok egyedül. Akikkel az otthonban találkoztam és beszéltem ők is mesélték, hogy nem tudnak gondoskodni a szüleikről, nagyszüleikről és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Van, aki olyan súlyos eset, hogy 0-24 órás felületet igényel és senki sem tudott vele otthon maradni. Másoknak kisgyerekeik vannak és azért nem állt módjukban gondozni az idősebbet. Oké, hazudnék, ha azt mondanám, nem találkoztam olyannak, akiről sütött, hogy csak tehernek érzi az anyját, apját és meg akart tőle szabadulni különböző okokból. Igen, ilyen is van. De csak mert ők tényleg nem vállalták a felelősséget vagy más, érdekbeli okok fűzték ahhoz, hogy kirakják a szülőt a lakásból egy otthonba nem jelenti azt, hogy mindenki ezért teszi.

 

idosek otthona 03

 

Ezért olyan felháborító, hogy sokan azt sem tudják miért, csak meghallják, hogy idősen otthonában van az anyám és máris szemen köpnének, mintha kb. aláírtam volna a halálos ítéletét. Szörnyű ez a rosszindulat. De még olyantól is kaptam már negatív megjegyzést, aki tudja, mi a helyzet, miért döntöttem így. Megkérdeztem, hogy gondolja a dolgot, rokkanjak bele teljesen ebbe az életmódba? Nem, ő szerinte ott kellett volna hagyni az állásomat, diákmunkára küldeni a gyerekeket, kérjek mindenféle segélyt és szerényen, de meg tudnánk élni és akkor gondozhattam volna anyámat otthon. Az eszem megáll. Az ilyeneknek szoktam mondani, hogy próbálnák azt csinálni egy hétig, amit én két évig csináltam, és soha többé nem beszélnének hülyeséget. Próbáljanak meg pisis, széklettel teli pelenkát cserélni, etetni, tornáztatni, közben dolgozni, főzni, mosni, takarítani és gyereket nevelni. Egy idő után mindezt úgy, hogy már nekik legyen fizikai fájdalmuk. Ott helyben összeesnének.

 

Nem azt mondom, hogy egy hős vagyok, de úgy érzem eleget sikerült letennem az asztalra. Ápoltam anyámat addig, amíg bírtam. Utána sem akarata ellenére vittem az idősek otthonába, hanem szépen megbeszéltem vele, kikértem a véleményét és miután rábólintott, csak azután költözött be és ahogy mondtam is, rendszeresen látogatom. Pont azért, mert hálás vagyok neki azért, hogy felnevelt, mert az anyám és megérdemli a törődést. Csakhogy odabent bizonyos tekintetben jobban el tudják látni, mint én, arról nem is szólva, hogy anyám sem kívánja, hogy a mentő vigyen el engem. Nem érzem magamat felmentve, mert nem is voltam bűnös. Szerintem nem követtem el bűnt azzal, hogy anyámat idősek otthonába vittem, ahogy azok se, akik hasonló helyzetben voltak, mint én.

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

A nőkkel csodát tesz a kor! De vajon ők miért nem így látják?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!