Nagyon sokáig álmodtam. Az álmomban az emberek kedvesek, törődőek, szeretetteljesek voltak. Álmomban létezett a jóságos keresztanya, a herceg, és hogy a jó mindig elnyeri a méltó jutalmát. A világ egy biztonságos, boldog, fényes helynek tűnt. De annyi pofont kaptam, hogy kénytelen voltam felébredni.

 

 

nem almodom 01

kép: unsplash.com

 

Szerettem álmodni. Szerettem azt a világot, amely álmaimban olyan élénken élt. Boldog voltam benne. Biztonságban éreztem magamat. Ott létezett az igaz barátság, a sírig tartó szerelem. Jelentett valamit a hűség és a kitartás. Az erős és bátor ember mindig elérte a célját. Az igazság és az őszinteség kifizetődőnek bizonyult. Egy ilyen helyen az emberek megvalósítják vágyaikat, megkapják a szükséges segítséget, mert szeretetben, békességben élnek, egymást támogatva.

 

De úgy tűnik, az a világ, amely álmaimban élt, nem volt más, mint hazugság. Semmi sem igaz belőle. Nem egyetlen nap alatt történt a felébredés. Rengeteg pofonra volt szükségem ahhoz, hogy felébredjek. Pofonokat kaptam a szülőktől, hogy ne álmodozzak, olyan munkát keressek, amiből tényleg el tudom tartani magamat. Ugyanezt megkaptam a tanároktól, hogyha nem tanulok, nem viszem semmire és egy nincstelen senki leszek.

 

A sok szerelmi csalódás pedig ráébresztett: nem létezik a herceg fehér lovon. Nincs igaz szerelem, sem pedig lelki társ. Túl sokszor mondtam spongyát a lelki bántalmazásra és bocsátottam meg a megcsalásokat. Ugyanígy: milliószor néztem el a barátoknak is, hogy hazudtak, átvertek, megloptak. Életem folyamán minden egyes pofonnál kizökkentem egy pillanatra és megláttam a valóságot, ami egy sötét, veszélyes, boldogtalan hely.

 

nem almodom 02

 

Sokáig, képes voltam visszaaludni. Újra álmodni. Megint átadni magamat a rózsaszín ködös álmokban és hinni abban: még létezik a jóság. Még vannak igaz emberek. Ám egyszer csak egy szép napon rádöbbentem: már nem hiszek benne. Képtelen vagyok. Nem jön álom a szememre. Egyszerűen felébredtem. Annyi pofon csattant az arcomon, hogy végleg kiábrándultam. A sok csalódás ébren tart. Nem engedi, hogy visszaaludjak. Nem is lenne értelme. Csak menekülés lenne a valóság elől. Önámítás. Én viszont nem akarom többé becsapni magamat.

 

Viszont belátom: nem engem minősít az, ahogy ezek az emberek bántak velem. Sokáig hittem azt, hogy mindenről csak én tehetek. Azért kritizáltak annyit, mert megérdemlem. Azért csaltak meg, mert rászolgáltam. Ezért is fordultak el tőlem vagy hazudtak szemembe. Hosszú-hosszú éveken át csak magamban láttam a hibát. A tükörből egy gyenge, életképtelen, értéktelen ember nézett vissza rám. Igen, talán naiv voltam. Bár én szeretném inkább azt hinni, hogy kedves, szeretetteljes. Úgy bántam velük, ahogy szerettem volna, hogy velem bánjanak. Miért viselkedtem volna másképp velük? Mindenki megérdemli a szeretetet, a törődést, a bizalmat, a tiszteletet. Valóban, a jót akartam látni bennük, mert igenis így kellene kezdeni a kapcsolatokat, nem mindjárt egymás hibáit, gyengeségeit kutatva.

 

nem almodom 03

 

Ennyi fájdalmas tapasztalás után tudom: léteznek szaremberek. Meg olyanok, akik nem tanulnak a hibáikból és nem is akarnak. Akik egyszerűen mások eltaposásán keresztül látják meg a saját sikerüket és boldogságukat. Ellenben, már nem fájnak a történtek. Megértettem, hogy én nem leszek kevesebb az ő tetteik miatt. Jó pár értékes leckével gazdagodtam, aminek hasznát fogom venni ebben a gyakorlatias, való világban, amelyben élek. Meg kellett tanulnom ezeket a leckéket, fel kellett ébrednem, különben nem várt volna más rám, mint szenvedés. Nem akarok állandóan depressziós lenni, mert a környezetem hobbija az, hogy összetör engem.

 

Lehet álmodni. Hinni. De nem szabad teljesen becsukni a szemünket. Nem élhetünk álmok nyújtotta elvarázsolt világban. Kell, hogy éberek legyünk és olyannak lássuk az embereket, amilyenek. A világ elől nem menekülhetünk. Nem is kell. Csak meg kell tanulni élni. Úgy élni, hogy nem zárkózunk be teljesen, de nem is engedjük másoknak, hogy lehúzzanak és tönkre tegyenek.

 

Megtanultam, hogy elsősorban magamban higgyek. És hogy a dolgok nem hullnak az ölünkbe, főleg nem készen, tökéletesen. Mindenért tenni kell. A boldog párkapcsolatért, a jó barátságokért, a sikerrel teli karrierért. És el kell tudni fogadni, hogy az emberek változnak, és nem minden az, aminek látszik…

 

 

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

 

Miért esik nehezünkre megbocsátani?

Váltás teljes nézetre!
Az oldal tetejére!